A szeretkezés

A magyar nyelv beszédes és árulkodó. Szeretkezni azt jelenti, átadni magam szeretetben, szerelemben a másiknak. Odaadni a testem és a lelkem egyszerre, mert a szeretetben vele akarok összeolvadni. Nem csak a testem, a lelkem is mezítelen lesz, és megengedem neki, hogy meglásson teljes mivoltomban. Lehet, hogy a testem tökéletlenségei nem fedik el a lelkem hiányosságait, de akkor, abban a pillanatban, amikor átadom magam neki, ez lényegtelenné válik.

Szeretkezem, azaz hagyom, hogy valaki megtalálja az utat nemcsak a testemhez. Megérinthet, megsimogathat, de ez az érzés eléri a szívem is. Ha ez nem így van, akkor az csak pusztán szex. Magamat odaadni feltételek nélkül nem könnyű. Ha megtörténik, levetem a páncélt, amit addig hordtam. Szeretkezéskor elfelejtem, hogy van tér és idő körülöttem. Nem gondolok a szomorúságra, sérülésekre, amelyek eddig megkarcolták a lelkem. Csak adni akarok egy darabkát magamból. Egy illatot, egy sóhajt, egy percet a saját örökkévalóságomból.

 
 

Ha nem ez történik, csak kapkodok, mérlegelek, vizsgálom a hibáimat, ekkor a szeretkezés elsilányul, és nem lesz más, mint puszta tevékenység, amely hasonlóvá válik a kiüresedett élethez. Szeretnem kell, aki vagyok, hogy szeretettel tudjam adni magam. Aki pedig fogadja, merjen érte nyúlni.

Nem könnyű igazán szeretkezni. Mindig akad valami, ami gátat szab, eltereli a figyelmet. A rossz beidegződések, a félelmek, a gondolatok önmagunkról, a problémák a tegnapokból mind-mind útját állják a jó érzésnek. Nem egyszerű félre tenni minden gondolatot, és nem várni el a másiktól, hogy a teste teljes mértékben felszabaduljon általunk. Ha jól szeretkezünk, ha jól öleljük meg szeretetünkkel a másik lelkét, akkor ez kérés nélkül is bekövetkezik.

Nem igaz, hogy csak a test testtel érintkezik. Igen, belegabalyodhatunk a másikba, de ha igazán átadjuk magunkat, akkor valóban határt szabhatunk a múló időnek. Ha a testünk a másikba fonódik, átveszi rezgéseit, a régmúlt halovány emlékeit. Ha megengedjük magunknak, akkor valóban eggyé lehetünk a másikkal. Ahogy valaha, amikor még a NŐ és a Férfi egy kőben összefonódva várta, hogy a világ lerobbantsa róluk a burkot. Már nem tudunk, sőt aligha merünk ennyit adni magunkból. Mintha attól tartanánk, hogy a másik elkótyavetyéli az ajándékot, amit oly gondosan csomagoltunk.

Nehéz manapság mirelit érzelmeket mellőzve a másik elé állva önmagunkat adni. A sebezhetőségtől való félelem meggátol bennünket, hogy elhiggyük, szerethetők vagyunk, testünk-lelkünk elfogadható a másiknak. Inkább megelégszünk könnyen jött kalandokkal, amelyekben csak a testünk utazik. Röviden és gyorsan, mert már nincs időnk másokra. Önmagunkra sem.

SZERETkezni pedig csak lélekkel és önmagunk feladásával szabadna.

fotó: Internet

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here