A törött ernyő – 3. rész

“A nő ránézett a férfira és megállapította, hogy szemüveg nélkül kifejezetten vonzó.
– Hat órakor – mondta. Azzal megfordult és az ajtóhoz lépett. Az ég piszkosszürke volt, de már nem esett. Odafent megkönyörültek rajta, gondolta hálásan.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A kis varroda még üres volt, igaz máskor sem voltak sokan. Két lány segítkezett neki, az egyik merő lelkesedésből. Azt mondta, felnéz rá, mert különlegesek a nő tervei.

Hitte is, nem is, mindenesetre jólesett neki, és cserébe mindenre megtanította, amit ő tudott. A tervezést, az ötleteket azonban nem lehet tanítani, így azok megmaradtak neki. Már nem próbálta elhitetni magával, hogy majd egyszer jön valaki, aki az ő ruhájában vonul végig a kifutón.

 
 

Az álmokban az a legszebb, hogy nem ragyognak, ha magában tartja azokat az ember, de ha kilépnek a fényre, menten utat nyitnak az igazi vágynak. A vágy az, ami kibontja őket, megmutatja a külvilágnak mind, hogy értelmet rajzoljon nekik egy eltévedt pillanat.

Maga sem hitte volna, hogy egész nap az órát lesi majd. Alig evett, és visszavágyott abba a meghitt, leharcolt antikváriumba, ahol a könyvek, térképek és ki tudja mikori metszetek világában megtalálta múltjának egy darabját. A meséléssel.

Az is tetszett neki, hogy a férfi nem akart telefonálni neki, nem akart üzenni, egyszerűen látni akarta és ezt ki is mondta. Nem köntörfalazott. Eszébe jutott, hogy talán túlgondolja a dolgot, meglehet, hogy csak a történet érdekli. Tulajdonképpen ezt sem bánta.

Fél hatkor már nem bírt nyugodtan ülni. Rég elkészült mindennel, amit aznapra tervezett. Ott lógott a hatalmas rózsákkal díszített estélyi ruha a próbababán, amiért másnap reggel jönnek majd.  Úgy nézett ki, mint egy igazi Hamupipőke ruha, amelyben minden csúf nő megszépül. Jövendő tulajdonosa viszont nem volt csúnya, a ruha tökéletesen kiemelte karcsú alakját és a siker garantált volt. Ő, az ismeretlen varrónő három nappal később debütál egy nagykövetség bálján, bár a nevét ki nem ejti majd senki.

Vetett egy pillantást zárás előtt a tükörbe és fél kézzel már a kilincs után nyúlt. Az esernyő járt a fejében, amely összehozott valaha két embert és meg is tartott egy életen át. A mama és a papa valóban szerették egymást. Életük utolsó percéig tudtak kedvesen mosolyogni egymásra. Két hónap különbséggel mentek el. Először a mama. Valószínűleg magányos lehetett abban a másik világban, mert hívni kezdte élete társát. És aki társa volt a földön, az társa lett az égben is. Amikor a papa meghalt, mindenki tudta, hogy ez a legjobb, ami történhetett vele. A temetésén még a pap is mosolygott, amikor azt mondta, Emília tárt karokkal várja már az ő Laliját. Ez nem lehetett másképp, ezért nem siratták el. Soha életében nem volt még olyan boldog temetésen.

Az antikvárium cégtáblája szinte arannyá nemesedett az utcai lámpa fényében. Az esőt elnyelte a járda szomjas aszfaltja, csak a széleken aszalódott néhány korán fonnyadó őszi levél.

Hirtelen megriadt. Nem értette, mit keres ott. Mit vár? Aztán megrántotta a vállát. Semmit és mindent. Semmit várni meglepetést jelent. Mindent viszont csalódást. Így maradt a kettő elegye, amely talán megkopott szívét fényesre suvickolja.

Mielőtt lenyomta volna a kilincset, feltárult az ajtó. A szemüveges, szikár férfi zavartan nézett rá és széles mozdulattal betessékelte.

– Féltem, hogy meggondolja magát – mondta halkan.
– Megígértem, hogy jövök. A mi családunkban az ígéretet komolyan vette mindenki. Sokszor nem maradt másunk, csak egy szó, amellyel beteljesíthettük, amit meg tudunk tenni.
– Jöjjön! Foglaljon helyet! Ha hiszi, ha nem, készítettem pár szendvicset, hátha éhes lesz.

A nő meghökkent. Farkaséhes volt, és ez az idegen a végtelen figyelmességével megint bekopogtatott szíve zárt ajtaján.

– Köszönöm, nem kellett volna fáradnia! Bevallom, szinte semmit nem ettem egész nap!
– Ez remek! – kiáltott fel a férfi. – Jaj, nem az, hogy nem evett, hanem, hogy most fog!
– Ugye, velem eszik?
– Mindenképp. Tudom, hogy egyedül enni végtelenül magányos tevékenység.

A nő kibújt a kabátjából, és elhelyezkedett a szépen terített asztalnál. A férfi ezalatt egy tálcányi gyönyörűen díszített apró szendvicset tett elé. Sonkás, sajtos, tojásos falatkák sorakoztak egymás mellett és mindegyiken volt valami zöld növény. Látszott, hogy, aki készítette, ért a finom elrendezéshez.

– Gyönyörűek! Hogy tudta ilyen szépen megtervezni őket?
– Egy időben szakács is voltam – mosolygott a férfi. – Aztán elmúlt az is.
– Szakács és az antikvárium… Nem igazán passzolnak.
– Ebben igaza van, de akkor abban az életemben nem hittem, hogy egyszer majd ebben az életemben leszek. De kérem, lásson hozzá, nem akarom terhelni a dolgaimmal. Jó étvágyat!

A nő tudta, jobb nem faggatni tovább. Még bezárult a kapu, amelyen át az emlékek ki-kitörtek volna. A tulajdonosuk egyelőre visszaparancsolta őket.

A csendes falatozgatás közben a férfi vizet töltött neki egy átlátszó, szecessziós időket idéző virágos kancsóból, majd tekintetével megsimogatta a nő arcát. Jólesett ez a csend. A kinti lámpa fénye világított csak be a kirakat üvegén át, és egyikük sem akarta volna felkapcsolni a hangulatgyilkos benti neonfényt.

Amikor befejezték, mindketten egymásra néztek.

– Jöhet a mese? – kérdezte a nő.
– Alig várom! És ha nem tudnám a végét, azt mondanám, szurkolok nekik. Így is, de valahogy úgy még jobban, habár a végkifejlet egyértelmű.
– Igaza van. A szép szerelmet nagyon szeretjük. Főleg, ha igaz is.
– Hogyan talált egymásra végleg Lali és Emília? – hangzott el a türelmetlen kérdés.

A nő végigmérte a kérdezőt, és megállapította, hogy tetszik neki kiugró arccsontja és keskeny arca. Egy színészre emlékeztette, bár nem tudta kire.

– Reggel említettem, hogy dédapám tűzzel-vassal harcolt a kapcsolat ellen, bár szerette a lányát. Kitalálta, hogy elküldi külföldre, méghozzá Pozsonyba, ahol távoli rokonai éltek. Megígértette vele, hogy fél évig nem jön haza, és azt is, hogy nem fog levelezni a fiúval. Ilyen ígéretet azonban nem lehetett betartani, csak félig.  Haza nem jött, de természetesen írtak egymásnak. Lali kevesebbet és ritkábban, mert nem volt erőssége az érzelmek kifejezése, Emília azonban mindenről mesélt neki. Pozsony lenyűgözte, mert a város tele volt rejtelemmel és a múlt relikviáival. Elmesélte napjait szinte óráról órára. Tele volt szenvedéllyel és sosem felejtette el biztosítani a fiút arról, hogy szereti. Lali mégis úgy érezte, lassan elveszíti őt, hiába minden levelezés. Fél év után persze nem jöhetett haza Emília, az apja még három hónapot rákényszerített, amikor rájött, hogy a lánya érzelmei mit sem változtak. Ez mindkét fiatalt nagyon felkavarta.

– Lali elutazhatott volna hozzá titokban – jegyezte meg a férfi. – Pozsony nem a világ végén van.
– Ez igaz. Így is történt.
– Megkönnyebbültem – sóhajtott fel a másik. – Ígérem, nem szakítom többé félbe!

– Rendben. Szóval…- A nő megint mosolygott, ahogy ezen a napon oly sokszor. Maga sem tudta, miért, de egyre jobban elveszett hallgatósága tekintetében.

– Már nyolc hónapja nem látták egymást, amikor Lali úgy döntött, minden megtakarított pénzén vonatjegyet vesz, és nekivág a nagyvilágnak, ami jelen esetben Pozsonyt jelentette.

Amikor leszállt a pályaudvarról, tudta, hogy a lány várni fogja, és ez így is történt. A nagymama azt mondta, soha olyan boldog nem volt, mint akkor. Egész nap a várost járták végre először szabadon és boldogan. Alig tudtak betelni egymással. Persze azt már én szedtem ki belőle, hogy a nap azzal végződött, hogy Emília becsempészte Lalit apró szobájába és egymáséi lettek.  És itt jön a képbe az esernyő!

– Már akartam is kérdezni!

– Hajnalban vissza kellett mennie nagyapámnak. Két nap szabadságot kapott, nem akarta elveszíteni az állását, bár nem kifutófiúként szerette volna leélni az életét. Amikor nagyanyám kikísérte a kapun és ő elindult, boldog volt, de egyben a szíve szakadt meg. Alig jutott el a következő sarokig, leszakadt az ég, dörgött, villámlott. Ekkor vette észre, hogy a nagyanyám utána fut és azt az esernyőt nyomja a kezébe, amely tegnap eltört. Azt mondta neki, hogy félt, hogy bőrig ázva meghűl. Lali meg nevetett rajta és boldogabb nem is lehetett volna abban a hajnali viharban.

– Ez gyönyörű történet volt! Nagyon kíváncsi lennék rájuk! Mutatna nekem képet róluk?

A nő elgondolkodott. Ez egy újabb lehetőség volt a találkozásra.

– Persze. Szívesen – válaszolta.
– Mit szólna a holnaphoz?
– A holnaphoz?

A férfi mélyen a szemébe nézett és bólintott.

– A holnap jó lesz. Keresek néhányat.
– Örülni fogok! És mielőtt elfelejteném, van egy remek hírem: a barátom meg tudja javítani az ernyőt!
– Istenem! – kiáltotta a nő. – El se hiszem!
– Azt mondta, olyan lesz, mint új korában, ne aggódjon!
– Nem is tudom megmondani, mennyire hálás vagyok! – A nő majdnem sírni kezdett az örömtől. A könnyek erősen csípték a szemét, de visszatartotta őket.
– Köszönöm a vacsorát és az ernyőt is! – mondta meghatottan.
– Én köszönöm a csodás mesét és a napot is!

A nő megfordult és mélyen a férfi szemébe nézett.

– A napot? – kérdezte értetlenül.
– Igen. Egész nap várhattam magára és a történetére. Ez csodálatos volt.
– Az volt… Nekem is.
– Akkor holnap reggel? Mit szólna egy korai időponthoz?
– Fél nyolc?
– Legyen! Várni fogom!
– Én is! De ne feledje, tartozik nekem még egy saját mesével is!
– Meglátjuk! – nevette el magát a férfi.

Ives Montand-ra hasonlít, villant be a nőnek. Nem szép, de vonzó. Azzal kinyitotta az ajtót és elindult a sárga lámpafényben a szutykos utcán, amely régi életébe vezette. Talán nem sokáig.

Vége

Előző rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here