Amikor nem volt karácsonyom…

Amikor már novemberben karácsonyi daloktól hangosak a plázák és a műfa hetek óta ott virít mindenhol, nehéz azt gondolni, hogy a karácsony nem furakodott be teljesen az életünkbe. Jó ideje mindenki arról beszél, mit fog sütni, hová utazik, mennyi ajándékot kell még vásárolnia.

Három nap… Három olyan nap, amelyre ráragasztottuk a szeretet ünnepe elnevezést. Görcsösen jók akarunk lenni, gyorsan adakozunk egy keveset, talán néha mosolygunk is egymásra. Sokan hitelt vesznek fel, mert ezeken a napokon meg kell mutatni, hogy nem vagyunk restek adni, és igenis a zsebünkbe merünk nyúlni mélyen egy hálás tekintetért vagy kedves mosolyért.

 
 

Kapkodunk, tolakszunk hosszú sorokban, mert elképesztően fontos lett tárgyakban mérni a figyelmességet. Milyen furcsa, hogy ezek a napok mágneses módon vonzzák az adakozást! Hirtelen képessé válunk arra, hogy észrevegyünk másokat. De csak most. Januárban majd hideg és ködös lesz minden. Sivárabbá válnak a napok, eltűnnek a fények és ugyanúgy gonoszkodunk, pletykálunk, ahogy eddig. Az önzés, az oda nem figyelés nem lesz már annyira szembeszökő, mert elmúlt a varázslat.

Ahonnét én jöttem, nem volt ilyen felhajtás karácsony előtt és alatt sem. Amikor elmondom valakinek, hogy nálunk december 24-e, pontosan olyan nap volt, mint a többi, akkor vagy meghökken vagy sajnálni kezd. Vannak helyek, ahol kissé megcsúszik Jézus születésének napja… Emlékszem, egyszer azon a napon dolgozatot írtunk irodalomból. Nem karácsony volt a téma. Péntek délután volt, és mi róttuk a sorokat valami lehetetlen témában. Nem volt sem ünnepi hangulat, sem készülődés.

 

Néhányan, akik valamelyest mertek vallásosak maradni, nem túl feltűnően elbattyogtak az éjféli misére. Minden padban fekete öregasszonyok ültek és fenn a kórusban is csak ők énekeltek. A pap prédikált, ahogy szokott. Panaszkodott a mai ifjúságra és régi időket emlegetett. Mi, a suhancok, ahogy ő nevezte, vihogtunk és figyeltük a gyertyák fura játékát az ablakokon.

Volt otthon egy alig 60 centis műfenyőnk, ami olyan csúnya volt, hogy a rárakott ritkás sujtások sem tudták tovább rondítani. Anyám a tisztaszoba szekrényének tetején tartotta. Nem igazi tisztaszoba volt, hanem amolyan bútorokkal díszített raktár.  Természetesen egész évben ott árválkodott, senki nem hatódott meg tőle. Szentestén, amely inkább este volt, mint szent, lekapta, kicsit lefújogatta róla a port és tett rá 5-6 szem szaloncukrot.  Ebben az állapotban a fa kivándorolt az előszobába és ennyi volt a sorsa. Ajándék sehol.

December elején, ha kaptunk új csizmát vagy télikabátot, akkor azonnal hozzátették a szüleim, vegyem csak úgy, hogy a Jézuska hozta. Úgy vettem. Semmi díszes csomagolás vagy játékhegyek. A vágyakozás maradt meg bennem legjobban ezekből az időkből. Egy hatalmas hajas babát szerettem volna. Nem századiknak, mert ötödiket sem vettek volna csak azért, hogy legyen. Már a doboza is csodálatos volt. Arany betűkkel állt rajta a neve: Szonja. A kirakat is fénylett tőle.

Nem nyeszlett Barbie volt, hanem olyan fésülhető, kék szemű, piros sapkás gyönyörűség, amelynek a kabátja és piros volt. Tudta nyitogatni a szemét. Ennyi volt minden tudománya, de ki akart volna többet, amikor ez is bőven elég volt ahhoz, hogy csodálatos álmokat keltsen a fejemben.

Természetesen nem kaptam meg, mert az ajándékozás nem volt szokás akkoriban. Nemcsak a mi családunkban. Ha adtak is, akkor is nagyon ritkán vagy csak hasznos dolgot, főleg ruhaneműt.

Az éjféli misén, ahogy a jászolban fekvő kisdedet figyeltem nagyobbacskaként, elképzeltem, majd egyszer én is ringatom szép kicsikémet. Ez be is következett, csak éppen jó 20 évvel később. Vörös haja volt, és többet is tudott, mint nyitogatni a szemét. Vettem neki piros kabátkát kötött sapkával. A szeme karácsonyi csillaggá vált, ha rám nézett. Most is az.

Soha nem szerettem meg a karácsonyt. Ma, amikor már talán megvehetném kilóra az örömöt, nem teszem. Nem adagolom dekánként a szeretetet, inkább próbálom elhinni, hogy lehet máskor is szeretni és szeretve lenni, nemcsak decemberben.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here