Annabella Rose – Egy szerelem története 19. rész

A szerelmi történet előző részeit itt olvashatod

Annabella

Fázom. Hideg van és sötét. De miért fázom ennyire? Nyitva maradt az ablak? Nem, valami nincs rendben, fáj a mellkasom. De miért van sötét? És miért van ilyen rohadt hideg?! Jajj, a fejem is fáj, és nehezen veszem a levegőt. Valami nincs rendben, nem az ágyamban vagyok. Lassan kinyitom a szemem, és megpróbálok fókuszálni. A kép lassan tisztul előttem. A hó szállingózik a műszerfalra a betört szélvédőn keresztül, és ömlik be a hideg levegő vele együtt. Egy fát ölel körbe a motorháztető, az egyik lámpa még pislákol, ami kísértetiesen megvilágítja az erdőt.
A fejem kezd kitisztulni, és visszatérnek az emlékek az elmúlt napokról. A nyaraló, Erik és a veszekedés is. Értem már miért ülök egy idegen autóban, és miért fáj a mellkasom és a fejem. Lecsúsztam az útról, és nekivágódtam egy fának. Próbálom mozgatni a lábam és a kezem, szerencsére engedelmeskednek, így talán ki tudok kászálódni a kocsiból. A biztonsági övet nehezen kitapogatom, valószínűleg az életemet mentette meg. Kikapcsolom, a mozgásra a mellkasom éles fájdalommal reagál. Szuper, tuti eltört pár bordám. A szemem fölött valószínűleg seb van, mert lassan folydogál a vér a szemembe, amit próbálok letörölni, de a ragadós nyálkás életnedv nem tágít, újra és újra a képembe csorog. Mindegy, majd megalvad. Hálát adok az égen, hogy mikor kiviharzottam a házból, magamra rántottam a kabátomat, aminek kapucniját most a fejemre húzom, a fél életemet adnám plusz 10 fokért.
Nekifeszülök az ajtónak és kilököm, ez sem tetszik túlzottan a bordáimnak. Auuuu… nagyon fáj. Kimászok a kocsiból, és nekidőlök. Oké, az biztos, hogy nem vagyok messze az asztalos gyártól, ahol Nick és Erik söröznek, és ahol valószínűleg Erik épp eldönti, hogy soha többet nem áll velem szóba.
A telefonom a nyaralóban maradt, így nem tudok hívni senkit, és egy mellékúton állok, ahol lehet, hogy reggelig senki nem akar autókázni.
Nagyjából fél kilométert kellene még sétálnom ebben a rohadt hidegben, valószínűleg törött bordával és felszakadt fejjel, hogy elérjem a gyárat. Vagy maradok itt, és reménykedem, hogy valaki megtalál. Talán, ha szerencsém van, Agnes telefonál Nicknek, hogy odaértem-e. Vagy talán Erik elindul vissza a házba. De nem hiszem, mert söröznek, nem fog autóba ülni. Mi legyen Annabella, gondolkozz! Mit kellene tenni?
Talán nem olyan sok az a fél kilométer. Ha elindulok, de valaki közben erre jár, akkor vagy pont szembe fog jönni velem, és akkor észrevesz, vagy az ellenkező irányból, de akkor meg látni fogja az összetört autót, és akkor értesíti a rendőrséget, és tudják, hogy csak egy irányba indulhattam el. De ha itt maradok, és nem jön senki reggelig, akkor az is lehet, hogy itt fagyok halálra.
Na jó, induljunk neki, valahogy csak lesz.

 
 

 

Erik

A második sör után már érzem, hogy a fejem kicsit kótyagos. Mindegy, most leszarom, nem érdekel, hogy az elvárt komoly üzletember, vagy a mindig tökéletes modorú férfi image-t tudom-e hozni, nekem is kell néha, hogy ledobjam a láncot.
Nick az irodában lévő hűtőben kotorászik a sör után, kimenőt kapott Agnes-től hogy meg tudjuk beszélni a férfidolgainkat. Egy félig befejezett komódon ücsörögtünk eddig, és próbáltuk megérteni a nőket, mondanom sem kell, hogy hiába. Már egy órája hallgatja türelmesen Nick az őrjöngésemet, hogy megint átvertek, de szemmel láthatóan ő ezt nem így gondolja.
– Hé haver, azt mondtad hogy van elég sör a hűtőben, de már húsz perce kotorászol abban a szarban! – kiáltottam fel az irodába, reményeim szerint Nick is hallja.
– Persze hogy van elég, csak nem találom a sós mogyorót, amit ide dugtam Tom elől. Mindig felzabálja, ha ideges a könyvelés miatt. Már nagyon unom!
Tom volt Nick testvére, akivel a vállalkozást vezették, és aki mindig mindent túlaggódott. Nick meg persze majdnem mindent lazázott. Mondjuk, amióta Agnes bejelentette, hogy babát vár, talán összekapta magát.
– Mindegy, nem érdekel az a rohadt mogyoró, hozd le a sört! – adtam ki az utasítást, nem volt kedvem igazából egyedül ücsörögni a komódon.
– Rendben, de már meg is találtam, viszem haver!
Nick lerongyolt a lépcsőn, a dobozos söröket a földre tette, a zsugorból letépett kettőt, és az egyiket a kezembe nyomta.
– Nem fogsz jó benyomást kelteni, ha matt részegen majd Agnes hazafurikáz Miss Rose-hoz. Hangjában persze meghallottam a viccelődést, de nem foglalkoztam vele.
– Nem érdekel Miss Rose mit fog szólni, ha haza megyek, és ha négykézláb is mászok be a nappaliba, hiszen amúgy sem érdeklem, mint az kiderült az este folyamán!
– Figyelj haver! Én nem tudom, hogy mi a fene folyik közted és Annabella között, de régen láttalak ennyire kiborulva csaj miatt. Mi történt?
– Semmi. És pont ez a baj, hogy semmi. És nem is fog! Elhitette, hogy engem lát, hogy engem érez, hogy nem a külsőségek érdeklik, csak én, aki vagyok, majd fogja magát és kihátrál és közli, hogy csak takarítani jött, semmi más! Érted Te ezt?! Egész nap együtt voltunk, és éreztem, hogy nem vagyok közömbös neki! Nick! Ezt egy férfi tudja! Érzi! Ahogy rád néz, ahogy elpirul akaratlanul is, ahogy a kis málna száját összeszorítja, hogy tudja kontrolálni az érzéseit. És látnod kellene, amikor dühös! Szikrázik a szeme, és a pisze orrát kicsit felhúzza! Jajj, imádom, alig bírok magammal, ha a közelemben van! Megőrjít az első pillanattól fogva, ahogy megláttam! De nem bír túllépni azon, amit látott. Undorodik tőlem.
– Ezt Ő mondta? – kérdezte Nick furcsállóan,
– Nem, de utalt rá.
– Mivel?
– Hát…. mondott valami olyasmit hogy nem szabad elveszíteni a fókuszt, meg hogy én csak a munkaadója vagyok, és kész. De akkor mi a jó istenért vibrál köztünk a levegő?! Mert, hogy elég lenne csak úgy a közelünkbe hozni egy dinamitot, már robbanna is!
– Haver, Te tök hülye vagy!  Nem is mondott ezek szerint olyat, hogy undorodik tőled, csak valószínűleg be van rosálva, hogy elég jó-e a nagy Mr. Mortonnak. Figyelj Erik! Ez a lány egy tiszta teremtés. Nem szokott ahhoz a miliőhöz, amihez Te igen, ráadásul a takarítónőd! A jó ég áldjon meg! Te mondtad, hogy összefutott Jessica-val is, aki tudjuk, hogy olyan mintha az Elle magazinból lépett volna elő, de azt is tudjuk, hogy olyan a kisugárzása, amivel egy kisebb állatott is ki lehet nyírni. Nem véletlen, hogy nem engedted be az ágyadba éjszakára, és hogy soha nem lett semmi komolyabb kettőtök között. Kész szerencse, hogy le tudtad zárni, és nem kaparintott meg az a jégcsap magának. Már féltettünk Agnes-el.
– Dehogyis haver! Jessica-val nincs gond, csak mindketten tudtuk, hogy nem működne és le is zártuk. De most nem Jessica érdekel, hanem Annabella! A francba. Lehet, hogy elbasztam. Valamit mondani akart, de annyira felhúztam magam, amikor otthagyott a komódnál, és már nem hallgattam meg. Óóóó a francba, most is egy rohadt komódon ülök! Te nem gyártasz mást??!!! – azzal lepattantam a bútorról és ideges sétába kezdtem.
– De, gyártok mást is, de kétségtelenül most ez a kedvenc darabunk.
Nick úgy vigyorgott, mint régen kamaszkorunkban, amikor a lelkészt kergettük majdnem idegösszeomlásba a csínytevéseinkkel a templom kertjében, és amiért persze otthon meg szorultunk.
– Most mi a frászt csináljak Nick, mond meg! – álltam tanácstalanul előtte.
– Szerintem menj haza, illetve mindjárt felhívom Agnest, hogy hol van, és ha nem küld el a francba minket, hogy taxinak nézzük, akkor hazavisz, és tisztázd a dolgot Annabella-val. Egy próbát szerintem megér.
– Rendben haver, de ha balul sül el, akkor a sört whiskyre cseréljük, és a teraszon folytatjuk.
– Erik! Mínusz tíz fok van kint, nem fogok whiskyzni veled odakint! A nappaliban fogunk!
Nick elkezdte keresni a mobilját, hogy felhívja Agnest, én pedig idegesen elkezdtem rugdosni egy fadarabot a földön. Tiszta gáz, utoljára tizennyolc évesen voltam ennyire ideges, amikor Kristine Tutort akartam elhívni a bálba. Nick közben fent megtalálta a mobilt és már Agnessel beszélt. Furcsa módon a hangja idegesre váltott, nem értettem mi a probléma, ha annyira nem akar Agnes értünk jönni, akkor majd hívok egy taxit, a helyi kisvárosban Joe az egyetlen, de bármikor bevethető. Nick arca azonban egyre vészjóslóbb volt, éreztem, hogy valami baj van, a fejem hirtelen kitisztult, mintha vész üzemmódba kapcsolt volna. Remélem nem a babával van valami baj, vagy esetleg indult meg a szülés. De az nem lehet, még van egy hónap hátra!
– Erik, valami baj van!  – Nick arca már szemmel láthatóan fehér volt, és idegesen simítgatta hátra a haját.
– Annabella elindult utánad Agnes kocsijával, hogy megbeszéljétek a dolgokat, de ennek már vagy fél órája! Már régen ide kellett volna érnie.
Tökéletesen tiszta lett a fejem, a maradék sört a földre dobtam, és rohantam ki a gyárból a kocsimhoz. Nick ekkor a karom után kapott és visszarántott.
– Várj, megyek én is, én kevesebbet ittam, én vezetek!
Nem ellenkeztem, bár valóban úgy éreztem, hogy tiszta a fejem, kétségkívül Nick kevesebbet ivott, és tudtam, hogy nagyon jól vezet. Ahogy kiléptünk a szabadba, a mínuszok éles pengeként szinte belehasítottak a bőrünkbe. Összerázkódtam, és a kabátomat összehúztam magam előtt.
– Várj, a főútról az első mellékútra hajts, reggel arról jöttünk, csak ezt az utat ismeri Annabella!

Idegesen vágódtam be a kocsiba, és hagytam, hogy Nick keményen, de biztos kezekkel a kocsit a főútra kormányozza a feldagadt hórétegen. Lassú tempóban mentünk, már pont kezdtem volna leüvölteni a fejét, amikor rájöttem, hogy az útszéli árkokat figyeli. A szakadó hó miatt alig lehetett már látni valamit, Agnes autója pedig fehér, így, ha rohanunk, akkor lehet, hogy simán elhajtunk mellette. Ideges görcs feszíti a mellkasom, Agnes már a telefon másik végében van, amit Nick tart, Ő is kiborult, amikor megtudta hogy Annabella nem érkezett meg hozzánk. Nick nyugodt hangon csitítgatta feleségét, hogy nem lesz semmi baj, lehet, hogy csak lefulladt, vagy elakadt, biztos mindjárt megtaláljuk. Ekkor a távolban az út szélén egy kis fényt láttunk meg, szívem hevesen vert, biztos voltam benne, hogy Annabella az. Biztos lecsúszott az útról. Ahogy közelebb értünk, a pupilláim kimerevedtek, és nem láttam mást, mint az összeroncsolódott autót, ami a fenyőfát öleli, és az autótól pár méterre fekvő mozdulatlan testet. Éreztem, hogy minden élet kifut a végtagjaimból, a mellkasomból pedig éles üvöltés tör fel. Nick már nyomja is meg a vészvillogót, amire én már rúgom ki magam alól az autót és rohanok Annabella felé az út szélére.

Annabella

A hideg tépkedi a kabátomat, a hóesés már nem viccelődik, és egyre kisebb pelyhekben, de annál sűrűbben esik. Érzem, hogy gyengül a lábam, és hogy nehezebben veszem a levegőt. Meg kellene fordulni, és inkább a kocsinál maradni, nem lesz erőm lesétálni azt a fél kilométert, lehet, a kocsihoz se tudok visszatotyogni, habár csak pár méterre távolodtam el. Megállok és próbálok levegőt venni, amikor éles fájdalom hasít a bordáim alatt az oldalamba, annyira fáj, hogy a fülem elkezd csengeni, a szemeim előtt szürke pontok jelennek meg, és érzem, hogy az ájulás magával ránt a sötétbe. Ahogy elvágódok a földön, még eszembe villan, hogy legalább az út szélén fogok feküdni, és nem hajt majd át rajtam valami figyelmetlen autós.
A tudatom valahol a testemtől pár méterre velem marad, így mintha egy kút mélyéről hallanám a körülöttem történő dolgokat. Hallom, hogy egy autó áll meg nem messze mellettem, és valaki felordít. A puha havon felém futnak és finoman megfordít az idegen, hogy ne a hasamon feküdjek. Próbálom a szemem kinyitni vagy valamit mondani, de nem bírom, olyan mintha ólom ülne a szemhéjamon, és a szám lebénult volna. Az ismeretlennek finom puha és meleg a keze, folyamatosan a nevemet suttogja, és miközben egyfolytában ismételgeti, hogy nem lesz semmi baj, a hajamat simogatja. Nem értem, hogy honnan tudja a nevemet, amikor érzem az ismerős illatot, és mintha sokkolóval ütnének a mellkasomon, hirtelen görcsbe rándulok, és a kinyitom a szemem.
Erik néz rám közvetlen közelről, a haja és az arca csupa víz a hótól. A szemembe beleolvadnak a hópelyhek, így nehezen tudom nyitva tartani. Nem tudok még mindig megszólalni, csak nézem smaragdzöld szemét és hagyom, hogy a hópelyhek kis vízcseppenként végig guruljanak az arcomon. Nem fázom már, csak hagyom, hogy Erik átöleljen bármennyire is fáj.
Aztán hirtelen erős kezek ragadnak meg, a számra valamilyen maszk kerül, egy férfi arrébb hessegeti Eriket, és hozzám hajol. Közli, hogy eltört több bordám – mondj valami újat – és valószínűleg belső vérzésem is van. Óvatosan felemelnek, és a hordágyra fektetnek.
Az éjszakát bevilágítja a mentő kék-piros fénye, Erik nem engedi el a kezemet, végig velem marad, míg a kórházba érünk. A tudatom megkímél a fájdalomtól, így magamra hagy. Mikor legközelebb kinyitom a szemem egy kórházi ágyon fekszem egy szobában egyedül. Az ágy mellett egy fotelban Erik alszik. A kezemből és a takaró alól csövek kígyóznak, isten tudja hová, most nem tudok ezzel foglalkozni, Eriket nézem újra. Oké, élek, és ahogy érzem, minden végtagom megvan. Próbálom megmozdítani a fejem, erre éles fájdalmat érzek, amire felszisszenek. Eriknek kipattan a szeme, és szinte azonnal az ágyamhoz rohan. Tekintete az enyémbe olvad, és mosolyogva megsimogatja a hajam.
– Jó reggelt Annabella! – hangja kedves és finom, úgy néz rám, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről.
– Jó reggelt Erik! – kicsit még rekedt a hangom, és a szám ki van száradva, de nem érdekel, csak Eriket nézem.
– Én azt hittem, hogy megőrülök, amikor megláttam Annabella az úton. Ne haragudjon rám, amiért annyira kiakadtam és otthagytam a házban, nagyon csúnyán viselkedtem, és…
– Nem Erik, kérem, ne mondjon semmit! Én azt hiszem, hogy félreértett
– kezdtem a mondandóm kicsit erőtlenül. Gondoltam most vagy soha, nagyobb slamasztikában már nem lehetek.
– Annabella kérem, ne mondjon semmit, az éjjel meg kellett műteni, és most pihennie kell! – hangja most újra aggodalmas volt, és féltő.
– Nem, Erik! Kérem!  – hangomon most lehetett érezni, hogy kicsit erőlködő, de az is látszott, hogy elhatároztam magam, és beszélni akarok, így Erik elhallgatott, és figyelmesen nézett rám.
– Szóval akkor ott a házban félreértett. Én nem azért utasítottam el, mert nem kedvelem, vagy mert nem érzek semmit Ön iránt, hanem mert nem akartam csak egy kis sexért kockára tenni mindent. Hogy láthatom, hogy hallhatom a hangját, hogy… Istenem, Erik! Kérlek, mondj valamit! Mondd, hogy nem csak beképzelem azt, amit látok a tekintetedben, és amit látok és érzek, hogy mindened megfeszül, ha a közelembe vagy! Erik, kérlek, hogy mondd meg, hogy mi a fene folyik kettőnk között mert nem értem, hogy láthatsz engem, aki egy senki, aki csak egy átlagos lány.
Hangom esdeklő volt és bizonytalan, nem tudtam, hogy mire is számíthatok. Erik csak nézett és megfogta a kezem. Egészen közel ült az ágyamhoz, és a kezemet a szájához emelte. Finoman és gyengéden megcsókolta, majd újra és újra. Amikor felnézett mosolygott és csak annyit mondott.
– Annabella, nem tudom, hogy mi a fenéről beszélsz, de Te vagy a legcsodálatosabb lány a világon, és már az első pillanatban csak attól féltem, hogy nem fogok tudni ellenállni neked, és minden páncélomat, amit eddig magamra öltöttem, egy mosolyoddal letéped rólam. És így lett. Nem tudom, hogy mi az, ami kettőnk között van, de remélem, hogy a következő ötven évben meg fogjuk tudni fejteni.
Azzal finoman a számhoz hajolt, és olyan gyengéden és érzékien csókolta azt meg, hogy a pihék a tarkómon újra az égnek meredtek. Nem érdekeltek hirtelen sem a csövek, sem a pittyegő gépek, sem az, hogy valószínűleg úgy nézhetek ki, mint akin átment egy úthenger, csak az számított, hogy Erik fogja a kezem, és a szívét odaadta nekem. Amire nagyon fogok vigyázni, az életem végéig.

Vége

fotó: Pinterest

#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon! 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here