Nem értem, Zoé anyja miért tud normálisan viselkedni, az enyém miért nem? Nemcsak menő és vékony, amilyennek lennie kell, de még a szövege is jó. Akármikor átmegyek hozzájuk, és beszélgetünk pár szót, mindig kiderül, hogy nem maradt le a világtól. A telefonja nem őskövület, tetkója van a bal vállán, és nem akar mindenáron muffinnal traktálni, ahogy anya.
Anya ciki. A farmerja biztos tízéves, a táskája a múlt évezredről felejtődött ki, a telója meg egyenesen borzalmas. Semmi más nem érdekli, csakhogy tiszta-e a lakás, meg hogy mit akarunk enni, meg hol vagyunk és meddig. Persze Ádival, az öcsémmel nincs gondja, ő nyolc múlt, hol lenne, ha nem suliban vagy az edzésen? Ha otthon van, a tabletje előtt ül, neki aztán mindegy, mit vesz fel. Így ő a jófiú, a kedvenc, akit puszilgatni lehet. Én a szörnyeteg, akinek mindig rossz a kedve és beszólogat.
Nem rossz a kedvem, inkább úgy mondanám, semmilyen. Minek örüljek egész nap? Hogy süt a nap? És ha nem örülök, akkor majd nem fog sütni? Én a fene jó dolgomban nem értékelek semmit, hallom nap, mint nap. Ugráljak netán örömömben, hogy apa lelépett tavaly karácsonykor, mert a nagymama bejelentette, hogy nem hagy rá semmit, mert élhetetlen? Vagy mert anya nem tudta megtartani őt, hisz egész nap piszkálta? Más se mondogatott neki, csak, hogy rendetlen, lusta, nincsenek tervei, vágyai meg talán nem is voltak soha. Volt, hogy apa nevetett ezeken a vádakon, de az évek során már elment a kedve a nevetéstől. Morgós lett, aztán ingerült, a legvégén már szólni sem lehetett hozzá, mert robbant.
Amikor elment, anya kiakadt, de csak pár hétig kesergett, majd hangosan kijelentette, hogy ez van, ezt kell szeretni. Felvontam a szemöldököm, mire megpaskolta a fejem, mint egy kiskutyának, utána megkérdezte, jó lesz-e rántotta vacsorára. Rántotta? Mintha nem tudná, hogy utálom a tojást. Voltam már vega, vegán, mostanában azonban mindent eszem, csak nagyon pici adagokban. Kivéve tojást. De mindig elfelejti, és úgy tesz, mintha először hallaná.
Anya nem jár színházba, mint Kata anyja, aki minden musicalt megnéz, mert szerelmes Szabó P.-be, aki szerintem is nagyon jól néz ki. Olyan, mintha maga a halál kelt volna életre, csak kicsit izgalmasabban, mint a megszokott.
Nem akar utazgatni, neki elég felmenni Pestre, az ottani embertömeg kiborítja, de szereti a szép házakat, ezért évente egyszer hagyja, hogy barátnője magával ráncigálja.
Amikor elkezdett őszülni, ajánlottam neki, hogy befestem a haját, mert az megfiatalítja. Kinevetett. Azt felelte, elég baj, ha valaki elhiteti magával, hogy a hajszín éveket lop a korából.
Még véletlenül sem akar sportolni, mint Luca anyja, aki már lefutotta félmaratont és meg sem izzadt. Ajánlottam neki, hogy legalább úszni menjen el, mert az segítené a hátfájását, de nem hallgat rám. Én számára csak egy okoskodó kamasz vagyok, akit nem érdemes emberszámba venni. Állandóan úgy szól hozzám, mintha ostoba kiskölyök lennék, és még mindig a ruhákkal piszkál. Elmondja, hogy nem elegáns, hogy a derekam és a köldököm mutogatom, de az sem, ha folyton feketében járok. Nem járok folyton feketében, igenis van szürke és olajzöld cuccom, és sötétkék is. Én nem mondom neki, hogy ő meg olyan színes, mintha ráborult volna a virágoskert, mert akkor megint látni fogom szemében a fájdalmat, mint mindig, ha igazat mondok.
Mindenki jön ezzel a legyünk őszinték egymáshoz-szöveggel, de ekkora kamut nem látott a világ! Ha tényleg mindig megmondanám, mit gondolok, valószínűleg élve elégetnének. Ha haragos vagyok, mégis kicsúszik a számon egy-két olyan mondat, amelyet már soha nem lehet meg nem történtté tenni.
Múltkor, amikor épp egy csetben voltam valami baromi jó Tik-Tok videóról, előjött a fiú témával, hogy vigyázzak magamra, mert a legtöbb fiú csak azt akarja.
Először meg se hallottam, aztán megkérdeztem, hogy az azt a szexet jelenti? Tudtam, hogy igen, de nem ártott neki, hogy zavarba hoztam, mit finomkodik? Belepirult, amin jót röhögtem. Nem bírtam ki, hogy ne mondjam meg, amit gondolok: én már túl vagyok a méhecskés felvilágosításon. Annyira elfehéredett, hogy azt hittem, elájul. Szegény, szinte megsajnáltam.
Gyorsan magamra hagyott, én meg cseteltem tovább, és az járt a fejemben, hogy én biztosan nem leszek olyan szülő, mint ő. Nem is leszek semmilyen, mert kutyákat fogok tartani, legalább hármat, azok hűségesek, és mindig örülnek az embernek.
Később közölte velem, hogy kegyetlen vagyok, és még élvezem is. Igaza volt, de ideje felébrednie, mert a világ elmegy mellette. Nem az a legfontosabb, hogy a lakás portalan legyen, vagy, hogy az öcsi megegye a rakott krumplit, a világ tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, amelyeket követni kell, vagy elismerni.
Anya azonban nem érdeklődik semmi iránt, ami őt izgalmassá tenné. Nem tud angolul, a számítógépen is csak videókat néz, és ha megkérdem tőle, mit fog csinálni annak érdekében, hogy ne maradjon örökre egyedül, megrántja a vállát és közli, semmit. Már harminckilenc éves, nem lesz fiatalabb, én nem értem, mire vár. Apának azóta már vagy féltucat nője volt, egyiket se vette komolyan. Szerencsére, mert baromi rossz az ízlése.
Anya valószínűleg zárdába fog vonulni, ha Ádi egyetemre megy. Én biztosan előbb kilépek a családból, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Nem akarok öreg és keserű lenni, és soha, de soha nem engedem meg magamnak, hogy ne kövessem a divatot. Tetkót akarok, csak iszonyodom a tűtől, ezért nem biztos, hogy menni fog. Viszont a hajam biztosan nem sokáig lesz szőkés barna, mert fekete akarok lenni, mint a nagy példaképeim.
Anya vérciki. Szégyellem magam miatta. A lányok szerint olyan, mint, aki legszívesebben a vonat elé ugrana napi kétszer. Egyedül Mira mondogatja, hogy szomorú a szeme, csak én nem veszem észre.
Amikor nálunk vagyunk, mindig halálra etetne bennünket, már nagyon zavar, hogy azt hiszi, a kaja minden. Múltkor épp Gundel palacsintát csinált, amitől a csajok behaltak, én meg majdnem hánytam, annyi tejszínhabot nyomott rá. Két pofára zabálták, és közölték, hogy jó dolgom van. Zoé anyja sosincs otthon, folyton estébe nyúlóan tárgyal, Luca anyukája meg nem szeret főzni, minden másnap rendelnek a Mekiből vagy a közeli pizzériából. Erre megrántottam a vállam, és nem mondtam nekik, hogy én nem nagyon jutok el a Mekibe, mert kevés a pénzünk, apa nem ad semmit, ezért anya gyakran süt palacsintát. Olcsó és laktató. Ezt a mondatot valószínűleg kétmilliószor hallottam már életem során.
Nálunk minden olcsó: a bútor, a hűtő, és a mosógép is, mert csak használtakat tudtunk venni. Anya ruhái is mind azok, mert ha újat vesz, csakis a kínaiból szerzi be. Neki az is jó. Ezt mondja. Én nem bírnám elviselni, hogy látszódjék rajtam, hogy onnan öltözködöm. A New Yorker meg a Pull and Bear az én világom, alább nem adom, mert a lányok kinéznek maguk közül.
Sose vettem észre, hogy anya szeme szomorú. Nem hinném, hogy az. Ilyen úgy általában. Apát már kiheverte, szerintem meg is könnyebbült. A munkahelye megvan, a lakásunk tiszta. Mit akarna még? Ha neki ez elég, akkor nem lehet boldogtalan, nem? Mira téved.
Egyik este lehet, hogy sírt, de nem biztos. Amikor rajtakaptam, hogy törölgeti a szemét, azt mondta, allergia. Tényleg allergiás a pollenre. Eszembe jutott a barátnőm, de aztán elhessegettem a dolgot. Nincs semmi baja, anya ciki, le van maradva attól a kortól, amiben él. Még jó, hogy én más vagyok. Bennem van élet, ha meg nincs, az sem baj, olyankor nem megyek emberek közé.
Lehet, hogy egyszer mégis megkérdezem tőle, boldog-e. Bár nincs értelme a kérdésnek, úgyis azt hazudná, persze. Akkor meg mit erőlködjek?
Az emberek nem mondanak igazat és igazából nem is várják el másoktól. A hazugság megnyugtató. Maradjon ez csak így. Nincs kedvem lelkizni, amikor Luca három videót is küldött, amiken szakadtam a röhögéstől.
Kép forrása: Pinterest