Apa és anya megöregedett…

"Én apát és anyát mindig állandónak láttam. Kicsit kapkodósnak, olykor türelmetlennek, de a legtöbbször szorgalmasnak. Mindkettőjük teherbírása legendás volt, ezért, amikor a húgom oldalba bökött, és rámutatott anyára, mondván, elvékonyodott a karja, legyintettem."

Én nem tudom, mikor öregedtek meg, de egyik nap már nem olyannak láttam őket, mint régen. Addig nem tűnt fel, hogy anya mosolygós ráncai megszaporodtak, és amikor nevetett a szája felett megjelentek azok az undok kis gyűrődések, amiket utoljára nagyanyám arcán figyeltem meg. Apa nem úgy lett idős ember, hogy az arca változott, hanem a tartása. A válla hajlott meg először, és bár tudtam, hogy nem panaszkodós fajta, észrevettem, hogy nehezen emeli a karját, és jobban kell koncentrálnia, hogy ne vegyük észre, remeg a lába, ha lépcsőn kell mennie.

Én apát és anyát mindig állandónak láttam. Kicsit kapkodósnak, olykor türelmetlennek, de a legtöbbször szorgalmasnak. Mindkettőjük teherbírása legendás volt, ezért, amikor a húgom oldalba bökött, és rámutatott anyára, mondván, elvékonyodott a karja, legyintettem. Sose volt gömbölyded, sose volt rajta egy gramm felesleg sem, de most, hogy alaposan szemügyre vettem, megdöbbentem. Átlátszóvá vált a bőre, láttam az ereit. Még mindig a kertben érezte legjobban magát. A kertben, ami virágzott, ami tele volt zöldséggel, és soha nem hagyta, hogy segítsünk neki. Apa is hasonlóképpen gondolkodott, csak ő a fészerben fúrt-faragott. Az ember milyen könnyen megszokja, hogy szülei mellette vannak, hogy ha beköszön a kiskonyha ajtaján, biztosan megcsapja a finom ételszag. Én sose ódzkodtam attól, hogy fokhagyma vagy rántott karaj szaga legyen a háznak. Hadd legyen! Amelyikben ilyen illat van, abban élet is van.

 
 

Nem tűnt fel, hogy lassan minden megváltozik. Hiába lettem felnőtt, feleség, majd anya, a szüleimre mindig is úgy néztem, mint két olyan emberre, akiknél megállt az idő, akik mindig készenlétben állnak és várják  érkezésünket. Soha nem tudtam úgy hazamenni, hogy anyukám ne sütött volna valamit, még akkor is, amikor sejtelme sem volt arról, hogy jövünk. Nem az az asszony volt fiatalon se, aki ki akart tűnni, aki meg akarta valósítani önmagát, mert az különlegessé teszi.  Anyánknak mi voltunk és vagyunk a különlegesség. El nem tudom mondani, mennyire jó érzés látni és hallani, ahogy beszél rólunk, ahogy a világnak azt közvetíti, hogy érdemes éltünk élnie. Apa se más, csak ő csendesebb, és akkor kiabál csak, ha épp szurkol, mert a fociban nem ismer se istent, se embert.

Most azonban észrevettem, hogy mindketten elfáradtak. Nem a szokásos módon, hanem mindentől és mindenben. Még mosolyognak, még erőlködnek, de félek, lassan huny ki bennük a parázs.

Nehéz arra gondolnom, hogy van két ember a világmindenségben, akik még szépen élnek, még nem szenvednek, de majd eljön az az idő, amikor a testük szavatossági ideje lejár. Ilyenkor haragszom, mert lehetne szép is a vég. Olyan, mint a háziállatoké, nem mintha ők nem szenvednének, mégis képesek méltósággal megöregedni.

Félek, hogy majd nem lesz türelmem hozzájuk, ha majd tehetetlenek lesznek. Mi van, ha én sokkal rosszabb vagyok náluk, és nem bírom majd el az ügyetlenségüket, a mosdatlan szagukat, vagy pusztán a tényt, hogy elveszítem őket? Mert el fogom,  és ettől már most rettegek. Még nem ismerem magam eléggé, hogy tudjam, leszek-e elég jó gyerek, aki nem felejti el, amit érte tettek. Mi van, ha majd nem akarom látni őket, mert annyira félek megtapasztalni, hogy változnak?

Anya és apa szép. Ráncaik, gondjaik, fintoraik eggyé forrtak velük és velem is. Az ő életük az én életem forrása, és ebből a forrásból merek még minden nap. Mi van, ha majd apadni kezd? Leszek-e méltó életük vizének elhagyásához? Tudok-e olyan szépen és méltósággal távolodni tőlük, ahogy ők hagyják itt a földi létet?

Az öregség megijeszt. Mondhatom úgy is, hogy az időskor, de ha szépítem a szót, akkor se változik semmi. Az én fám gyökerei ők, akik még a talajba kapaszkodnak, abba a talajba, amit nagyszüleim teste tett dússá. Nézem őket, ahogy teszik a dolgukat, és felcsuklik bennem a kérdés: meddig? Mi lesz utánuk? Tudom, botorság előre félni, megélni a rettenetet, ha még nem jött el az ideje, de mind tudjuk, hogy eljön. Mondhatunk mást, de az öregség jön, tarol és a végén a búzakalász lefekszik a földre, miközben elhullatja a szemeit.

A szívem megreccsen a fájdalomtól, de nem tehetek semmit. Még itt vannak, még türelemre nevelhetem magam, még rászólhatok kapkodós pillanataimra, hogy lassítsak. Velük vagyok, és velük akarok lenni akkor is, ha nehéz lesz. Akkor is, ha már nem emlékeztetnek a régi önmagukra. Mert megváltozik az arcuk, a hajuk, meggyűrődik a kézfejükön a bőr, és eltűnik a szemük egy mély gödörben.

Remélem, lesz erőm, lesz bennem elég jóság, hogy emlékezzek, és ne haragudjak az időre, ami elveszi tőlem mosolygós arcukat.

Anya és apa öreg. Mert így kell lennie ennek. Én az leszek, ha jól élek. Igyekeznem kell, hogy hozzájuk hasonlítsak. Ehhez adj nekem elég erőt, Istenem!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here