Péter túl volt egy váláson és egy hosszabb élettársi kapcsolaton, amikor eldöntötte, hogy Saci az élete része lesz. Sokat vívódott rajta, de amikor megszületett benne a döntés, megnyugodott. Tudta ő, hogy a Sors könyvében néha igen kuszák a sorok, meg az oldalak sem mindig helyes sorrendben követik egymást, de nem értette, hogy neki miért jutott kétszer is olyan nő, aki nem akart gyereket. Az sem gyakori, hogy egy nő nemet mondjon a gyerekvállalásra, sőt egyesek fél karjukat is odaadnák egy babáért. Bevállalnak ezer fájdalmas kezelést, és sokára adják fel.
Már az is megfordult a fejében, hogy benne van a hiba. Talán a nők nem akarják az ő génjeit. Aztán legyintett. Ez ostobaság.
Negyvenegy évesen nem volt gyereke. Az öccsének négy is. Az ikrek előtt még született egy fiú és egy cuki lányka. Mindet szerette, de messze éltek, így csak ünnepnapokon találkoztak. A legnagyobbnak ő volt a keresztapja, de ez közel sem jelentette, hogy valód apja lenne.
Amikor segítséget kért a nevelőszülőséghez, a szervezet azonnal Sacit ajánlotta. A kislány akkor kétéves volt, és fél szemére vak. Megszületése után kórházban hagyták, és azóta várta, hogy jöjjön valaki, és szeresse.
Nem tudta megmondani, honnan volt benne ez az erős akarat, de mindig vágyott gyerekre. Nem egyre. Kizárólag köztük érezte magát otthon. Olyan érzés volt ez, mint amikor valaki tudja, hogy hol és mikor boldog. Szeretett velük lenni. Nem olyan leereszkedő módon, ahogy a legtöbb felnőtt, inkább figyelve és csodálva őket.
Amikor Péter meglátta a kislányt, összeszorult a szíve. Egy rongyos szőnyegen babázott, vagy valami hasonlót csinált, mert nem igazán lehetett kivenni a mozdulataiból, hogy vajon mit csinál a rakás ruhátlan, kócos babahalommal. Fejét enyhén félrefordította, mintha erősen koncentrálna, aztán eldobta az egyiket. Újabbat vett fel, gondosan leültette maga mellé, majd várt. Mozdulatlanságában volt valami ijesztő. Még nem beszélt. A férfi arra gondolt, valószínűleg ő se beszélne, ha a világot fél szemmel láthatná, és nem lenne senki, aki elfogadná.
Sacinak rá volt szüksége és neki őrá. Azt a fajta gondoskodást, szeretetet, ami mindig is a szívében volt, át akarta adni valakinek. És ez a kislány bajban volt. A legnagyobb tragédiát élte meg, ami egy gyerekkel történhet: nem szerették, nem kellett.
Miután elvégezte a tanfolyamot és teljesítette a kért feltételeket, hazavihette.
Egy két és fél szobás házban lakott a kisváros szélén. A házhoz tartozott egy gazos kert meg két kutya. Mindkettőt az út széléről szedte fel. Öregek voltak. Az egyiknek baja volt a szemével, ahogy Sacinak. Ahogy négyen lettek, azonnal családot alkottak. A négy muskétás, így nevezte magukat. Gyakran mentek el sétálni együtt, de csak a közeli patak mellé, mert ott Péter el merte engedni a kutyákat. Gyűlölte a pórázt, ahhoz pedig nem volt kedve, hogy mindenkinek elmagyarázza, hogy a kutyák vénségesek, nem bántanak senkit.
Saci rajongott értük. Egyszer a kutyaólban talált rá, mert a kislány bemászott, hogy ott aludjon. Akkor nagyon megijedt, mert nem figyelt rá eléggé, de szerencsére nem történt semmi baj.
Péter élete Saci érkezésével gyökeres változáson esett át. Nem a világ számára, hanem volt abban valami kiteljesedés, amivel szerethette ezt a gyereket. Amikor Saci ovis lett, sokáig úgy gondolta, nem mondja meg senkinek, hogy a kislányt csak neveli. Mert nemcsak nevelte. A nap minden percében a gondolataiban őrizte. Az a fajta törődés és aggodalom, ami a láttán eltöltötte, addig ismeretlen volt számára. Végül máshogy döntött.
Júniusban csodálatos meglepetés érte. Az akkor négyéves kislány egy rajzzal futott hozzá, amikor érte ment az óvodába. Már messziről lobogtatta.
– Apának, apának! – kiáltotta.
A férfi szíve átmelegedett. Apának érezte magát, bár tudta, hogy talán lesz valaki, aki egyszer szívesen befogadná a félvak kislányt. De az elmúlt időszakban nem tolongtak érte.
– Apák napja van – mondta az óvónő kedvesen. – Saci megrajzolta magát.
És valóban. A rajzon egy hatalmas pálcikaember sétált. Mellette pedig egy kisebb pálcikaember egy szál virággal.
– Köszönöm – suttogta meghatottan. – Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Ahogy elindultak, Péter már tudta, mindent meg fog tenni, hogy valódi apja lehessen annak az emberkének, akinek be nem állt a szája miközben erősen szorította a kezét.
Kép forrása: Pinterest
