Naiv vagyok, de nem hülye. Már akkor tudtam, hogy valami nem kerek, amikor Kristóf megérkezett. Más volt az illata, mások a mozdulatai, de reggel, amikor szélvészgyorsan beleegyezett abba, hogy ne menjek velük, már tudtam, hogy valóban óriási baj van. Hiába jött a másnapi kirándulás ötletével. Mégse mertem és akartam elhinni, hogy lányainkat elviszi egy közös programra a szeretőjével. Ilyen nincs, ehhez pofa kell, és mérhetetlenül nagy magabiztosság. Nyilvánvaló, hogy a lányok nem vakok, el fogják árulni, ezzel tisztában volt, de nem érdekelte. Vajon hogy lesz valakiből ilyen lélektelen férj? Azt még megértem, hogy szerelmes lehet egy ember, azt is, ha a nem az agya vezérli, hanem a nadrágjában lévő, de az már mindenképpen sok, hogy ehhez a gyerekeit is felhasználja.
Tényleg nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam őket. Szégyen, nem szégyen, megbújtam egy vastag fa mögött szemközt az elefántos bejárattal, és dobogó szívvel lestem őket. Azért fohászkodtam, hogy ne legyen igazam. Ígértem Szent Ritának és Szent Antalnak is egy jókora adományt, ha tévedek, de erre nem került sor. Bár kellett volna adnom nekik! De nem hívő lévén, bizonyára eszük ágában sem volt segíteni, nem volt szükségük az én forintjaimra. Bocsánat, igazságtalan vagyok, mintha ők tehetnének a férjem szemétségéről…
Amikor megérkeztek, még nem voltam teljesen padlón, csak két másodperccel később, amikor megjelent a nő. Ha pasi lennék, biztosan én is ilyennel csalnám a feleségem. Tagadhatatlanul gyönyörű és elegáns volt, nekem ehhez újra kellene születnem. Mosolygott ezer fogával, és még ajándékot is hozott. Ez aztán a tökéletes szerető! Kristóf üdvözölte, de nem láttam, hogy bizalmasabb lenne vele, mint másokkal. Csak mosolygott, és valamit súgott neki, mire a nő felemelte a fejét és világosan látszott az arcán, hogy tisztában van a dicséret súlyával. Hogy honnan tudom, hogy bókolt neki a gyerekeim apja? Tudom és kész. Ilyesmit nem lehet megmagyarázni. A lábam úgy reszketett, mint egy ócska rongybabáé, de nem mozdultam. Nem ronthattam rájuk, nevetséges lett volna. Utólag már azt gondolom, érdemes lett volna odamennem és közölnöm, hogy a kozmetikus mégse ér rá, mert beteg lett a gyereke, vagy hasonló, és társulhattam volna a csapathoz. Ehhez azonban nem voltam elég bátor, se elég karakán. Hagytam, hogy besétáljanak, elvesszenek a tömegben, közben kibuggyant az első könnycsepp a szememből. Miért, kérdeztem kétségbeesetten. A ligeti tó felől csak a kacsák hápogtak vissza. Megfordultam és hazavillamosoztam.
A lakásban szokatlan csend fogadott. Lerogytam a kanapéra, és kibőgtem magam. Hogyan tovább, tettem fel a kérdést két órával később, de egyetlen dolog járt csak a fejemben: a lányok elveszítik az apjukat, én a férjem, és az egész életem most már maga lesz a pokol. Két lehetőségem van: az egyik, hogy számonkérem, döntésre kényszerítem, aminek eredménye felől nincs kétségem, vagy harcolni kezdek a családunkért. Miféle házasság az, amiben csatákat kell vívni, súgta a fülemben a kisördög. Úgy éreztem, fel kell hívnom a barátnőm, aki tisztábban lát most, mint én.
– A rohadék! – kiáltott fel Hédi. – Megcsal! Ne is próbáld becsapni magad!
– Nem próbálom! – feleltem erőtlenül.
– Hogy a francba nem mentél oda, hogy megtépd azt a nőt? Ezt nem lehet kibírni! Én még le is köptem volna! De hogy kitéptem volna a haját szálanként, az biztos.
Elnevettem magam. Felvillant előttem a jelenet, és tudtam, hogy csak a méreg beszél belőle. Szeret engem, de ennyi. Senki nem verekszik a lányai előtt a férje szerelméért. Legalábbis én nem ismerek olyanokat, akik megtennék.
– Hédi, szerinted ez mire lett volna jó? – kérdeztem csendesen.
– Semmire, de jobban érezted volna magad – hangzott a magabiztos válasz.
– Néha olyan gyerek vagy. Mintha még ovisok lennénk, és a homokozó szélén Robika lapátjáért harcolnánk…
– Jól van, gúnyolódj csak! Azt viszont nem tudod, mit kell tenned! Mi lenne, ha összepakolnád Kristóf cuccait és kiraknád a folyosóra? Vagy add oda a máltaiaknak!
– Egy beszélgetést nem érne meg a dolog? – sírtam el magam újra. – Elvégre van két közös gyerekünk.
– Tudod, édes barátnőm, ez nem Hollywood, a gyere, beszéljük meg, és akkor minden rendben lesz-sztori. Nem lehetsz ennyire buta.
– Te mit tennél?
– Én? Már mondtam. Hidd el, hazudni fog. Letagadja, aztán majd idővel bevallja, és kéri, hogy értsd meg. Mind ilyen. A férjeket ki kéne lőni rakétával a Holdra, hogy ott elmélkedjenek azon, hogy a világ nem az ő farkuk körül forog.
Hallgattam. Én Gréta vagyok, nem Hédi, aki már kétszer is elvált. Neki ez valahogy jobban megy, mint nekem. Igaz, hogy nincs se kölcsöne, se gyereke, és más vérmérsékletű.
– Nem tudom… Képtelen vagyok most bármire.
– Tudom, ismerlek. Ha kibőgted magad, tedd, amit a legjobban szeretsz! Süss valami finomat, igyál meg egy pohár bort vagy pálinkát, és várj. Úgyis hiába beszélek neked.
– Most haragszol? Próbáld megérteni, hogy én nem tudok olyan gyorsan lépni, ahogy te.
Hédi felnevetett. Hallottam a hangján, hogy nem gúnyolódik, egyszerűen ismer, de próbálna másfelé terelni. Magam előtt láttam rövid barna haját, zöld szemét, és makacs száját, amiből sose jött ki alaptalan hízelgés vagy hazugság.
– Nem, kisanyám, nincs jogom haragudni. Várd csak ki a végét, és tegyél úgy, ahogy neked jó. Garantálom, hogy bánni fogod, de sajnos senkit nem lehet megmenteni saját magától. Szívás az élet, ugye tudod?
Helyeseltem és letettem. Még nem akartam se harcolni, se vitázni, ezért a fürdőben megmostam az arcom, leradíroztam a bőröm, és vastag sminket tettem fel, hogy ne látsszon a bőgés nyoma. Amikor elkészültem, kitaláltam, hogy almás krémest fogok sütni, amit mindenki szeret nálunk. A sütés mindig megnyugtat. De ha megcsalják az embert, akkor a szíve nem arra vágyik, hogy krémet főzzön vagy almát pucoljon. Ezért felhangosítottam a tévét, és hagytam, hogy az egyik ostoba tévécsatorna teleharsogja a fejem ostoba reklámjaival. Belül azonban sírt a lelkem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
