Az eltűnt illat nyomában 4. rész – Bor és mámor

A történet előző részeit itt olvashatod

Még jelentkezel???? Távolodó alakod után nézek és látom, ahogy madzagon húzod magad után a lelkem egy darabját. Olyan semmitmondóan megfoghatatlan a „még” szó benne. Távoli időhatározóvá keményedik. Még valamikor, de mikor?

Telnek a kétségbeesett napok egymás után. Kezembe veszem a telefont, lerakom. Felveszem, írok pár sort, kitörlöm, leteszem. Felveszem újra.  Ezt az ördögi sportot űzöm napok óta. Tornáztatom az egómat és a büszkeségemet. Tudom, hogy csak idő kérdése mikor reccsen meg bennem mindkettő. Végül megadom magam a kétségbeesett vágyakozásnak: megírom azt az üzenetet. A fejemben vadul cikáznak a számonkérő kérdőjelek, de a szívem szelídít a sértettségem indulatain. Forgatom a szavakat, elveszek, hozzáadok, mérlegelek egy ponton fél napot. Végül a lehető legegyszerűbbre szorítkozom: nagyon eltűntél.

 
 

Üzenet elküldve. Telefon félredob. A szemem sarkából viszont szigorú ellenőrzésben van a készülék. Eltelik egy perc, kettő, semmi. Lassan tapad vissza a telefonom a kezembe. Fél óra múlva már lángvörös fejjel szégyenkezem a gyengeségemen. Estére elfáraszt a folyamatos készenlét, az idegi szertorna.

Kibontok egy üveg vörösbort, kitöltöm magamnak és bámulom a falat teljes megsemmisülésben. Kopogtatás hangja jut el nagyon lassan hozzám. Gondolkodás nélkül monoton módon megyek az ajtóhoz, meg sem nézem, ki lehet az, csak kinyitom. Sem a szomszéd, sem pedig a közös képviselő nem áll előttem dühítően magabiztos félmosollyal az arcán, mint amire számítottam. Dávid az. Kérdés nélkül sodor magával, ölel és vadul csókol. Esélyem sincs a tiltakozásra. Még a megjátszottra sem. A kis durcásra. Lezúzza miden ellenállásomat másodpercek alatt.

Örvényként húz magával a vágy, Dávid testének minden négyzetmilliméterét magamon akarom tudni. Magamba akarom ölelni, elveszni a karjaiban, a mindennel dacoló természetében, a vágytól villogó szemében. Hiába suttog a háttérben az elmúlt napok gyötrelme, lemossa az egészet a színről a lüktető katarzis.

Nem kérdezem meg miért nem jelentkezett, nem firtatom az elmúlt napok szenvedéseit, mámorban fürdök. Az ő fényében. Játsszunk. Lélekre menő játékot. Hogy nem számít miért tűnt el és miért fog. Hogy nincs múlt és jövő csak a jelen zsibbadó engesztelése. Nem akarok a jég felületén kialakuló hártyára mázsás súlyt dobni, őrizgetem kezemben a higany szökni készülő tökéletes gömbjeit. A kérdéseimtől szanaszét gurulnának. Így csak nézegetem őket, ahogy felmarják a tenyerem belülről. Kívülről csodásan néz ki, belülről esz meg.

Dávid készülődik, öltözik, belekortyol a borba, tökéletes lazán jön-megy a lakásban és azon is túl. Eltűnik. Ismét.

A be nem tartott ígéret szagát hagyva maga után…

Folytatjuk…

Grózer Zsuzsanna
Igazán női szemmel tekintek az engem körülvevő világra. A történéseket a legtöbb esetben az érzelmi szűrőmön keresztül figyelem és engedem be. Tárolom, értelmezem, megélem és érlelem magamban, amíg írás formájában meg nem tudom osztani az Olvasókkal.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here