Budai vár, kicsit csípős őszi reggel, amikor azért a nap még emlékeztet a hajdanvolt nyár forróságára. Abban a szerencsében részesülni, hogy reggel sétálgathatunk a várban már önmagában is kegyelmi állapot, de ma a MyMirror szerkesztőjeként egy olyan hölggyel találkozunk, aki nap mint nap megteszi ezt már 5 év óta. Mikor belépünk kávéval kínál, és azt javasolja, hogy kint a kertben, egy Csíkszentmihályi és egy Párkányi szobor árnyékában fogyasszuk el. Miközben végigvezet minket a 3 szintes ékszerdobozon, megmutatva Amerigo Tot műtermét, amit – tisztelegve a művész előtt – emlékszobának rendeztek be, csak úgy árad belőle a rajongás. Minden szavából, mozdulatából süt a műtárgyak iránti szenvedély, ami az interjú során egy pillanatra sem csökken. Őt nézve azt érezzük, hogy egy olyan nő, aki a helyén van a világban, így már nincs is kérdés bennünk, hogy Femme Fatal rovatunk következő interjúalanyát jó helyen keressük.
Baránka Eszterrel, a Koller Galéria ügyfélkapcsolati vezetőjével beszélgettünk.
Belépve ide az embert egy egészen más világ fogadja, mint ami odakint van. Ha a vár gyönyörű, akkor ez itt maga a Paradicsom! Mióta dolgozol itt és hogy kerültél a műkereskedelem közelébe?
Hatalmas szerencsém volt. Sok száz jelentkező közül amennyire tudom utolsónak küldtem el az önéletrajzom Köster Danielnek, a galéria tulajdonosának. Hogy miért rám esett a választás? Talán mert látta rajtam, hogy olyan nagyon szeretném! Pedig nem sok tapasztalatom volt akkor még a műkereskedésben, úgyhogy azzal is számolnia kellett, hogy rengeteg mindenre meg kell tanítania. Jó tanítványnak bizonyultam.
Daniel a lelke ennek a galériának és hatalmas szakértelme nélkül nem működhetnénk ilyen sikeresen. Koller György, az ő nagypapája alapította. Daniel Passauban és Genovában végzett szakirányú egyetemeket, és már több mint 10 éves tapasztaalat van az európai illetve magyar műkereskedelemben. Végülis nem tudom miért engem választott. Talán meglátott bennem valamit….az elszántságot. De ez is egy vezetői erény, olyasmit látni meg valakiben, amit még talán az sem gondol, akiről szó van.
És mintha csak összebeszéltek volna, kilép a kertbe egy végtelenül sármos, rendkívül ízlésesen öltözött férfi és megismerhetjük a legrégebbi magyar magángaléria igazgatóját. Persze nem zavar minket sokáig, hiszen ez a Femme Fatale és nem a Man Power rovat, jegyzi meg viccesen. Mert még humora is van.
Cukrot? Kérdezi Eszter, csak hogy visszazökkenjünk a beszélgetésbe.
A szerencse mellett gondolom azért kellett némi végzettség is, hogy ide kerülhess…
Az Iparművészeti egyetemen végeztem művészeti menedzser szakon, de ez annyira régen volt, hogy nem mondom meg mikor, mert még kitalálnátok a koromat, ami egy idő után mint tudjuk hölgyeknél állandó.
14 évig egyáltalán nem dolgoztam művészeti szakmában. A médiában dolgoztam, marketingkommunikáció, PR, rendezvények. Előtte én is megpróbálkoztam a festéssel, de azt hiszem lusta voltam ahhoz, hogy ebből hivatásszerűen megélhettem volna. Azért a mai napig vannak festős időszakaim, amikor veszek egy-két vásznat és teletöltöm azzal, amit gondolok, érzek.
Aztán a 2000-es évek elején megszületett a lányom, és amikor Fanni 3 éves lett, akkor egyik reggel arra ébredtem, hogy elváltam és újra kell kezdenem a karrierem, mert a gyereknevelés mellett nem volt folytatható a korábbi élet. Próbálkoztam azzal másfél évig, hogy majd visszamegyek az eredeti szakmámba és ezalatt az idő alatt 3 munkahelyet pipáltam ki. Volt ami csak két hétig tartott, volt ami kicsit tovább, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az a fajta munkavégzés nem egyeztethető össze azzal a tartalmas anya-lánya kapcsolattal, amilyet én szerettem volna Fannival kialakítani.
És ami miatt abszolút bolondnak nézett a környezetem, hogy területi elhelyezkedés alapján kerestem munkát, nem az alapján, hogy értek-e hozzá. Az volt a fontos, hogy az első kerületben legyen, és gyalog meg tudjam közelíteni. Tudom, hogy elsőre furcsának tűnik, de nekem bejött.
Volt tehát előképzettséged és nagy elszántságod, de nem volt tapasztalatod. Azért gondolom egyéb képességek is kellenek ahhoz, hogy napi szinten tudj itt eredményesen működni.
Biztosan így van. Ami nagyon fontos volt, hogy beszéljek nyelveket. Nyilván anélkül jelöltként se jöhettem volna szóba, hiszen nálunk a kommunikáció mind írásban, mind szóban angolul folyik egész nap. A többi kolléganő is számtalan nyelven beszél, van köztünk olyan is, aki például portugálul. És mindazt a tudást és tapasztalatot, amit egy másik szektorban felhalmoztam nagyon jól tudom itt kamatoztatni. 
Például amikor kiállításmegnyitót kell szervezni, kommunikációt, az új honlapunkat vagy épp a legújabb részlegünket, a fotós szekciót kialakítani. Mivel mi kereskedelmi galéria vagyunk, ezért több szempontból kell a művészeket és a műtárgyakat is nézni, ezért ebből nagyon komoly munkafolyamat tud összeállni. Ebben segítség, hogy korábban sokféle emberrel dolgoztam eddig.
Ahogy elmondod itt is nagyon sokrétű a munka. Bejött az eredeti terved, hogy azért váltasz, hogy a lányoddal több időt tudj tölteni?
Abszolút! Ide jár a Budavári iskolába, úgyhogy csak átsétál iskola után és mindig együtt megyünk haza. Tulajdonképpen ő jön értem és nem fordítva. (nevet) Amíg vár, addig műtárgyak között írja meg a leckét, ami nem egy rossz közeg, azt hiszem. Azt szoktam mondani, hogy én igazán luxusban élek. Mert szerintem a luxus az, amit sok ember nem engedhet meg magának. És nekem ez megvan. Egy munka, amit szenvedélyesen imádok, ami 10-től 6-ig tart és egy csodás lányom, akivel minden maradék időt együtt tölthetek. Számomra ez a luxus.
És talán azt is sokan irigylik, hogy művészekkel dolgozhatsz. Mennyire nehéz velük?
Nagyon különbözőek a művészeink, de mivel a magyar kortársművészet legnagyobbjai így csodálatos velük dolgozni. A legidősebb művészünk például Varga Imre, aki több mint 90 éves, egyébként ez a szobor is az övé itt a kertben, neki például Óbudán vannak köztéri szobrai. Az egyik legfiatalabb művészünk Bakonyi Bence, aki a 90-es években született. A legtöbb művészünkkel már több, mint 10 éve dolgozunk együtt, úgyhogy nagyon fontos a személyes kapcsolat és a kölcsönös bizalom.
Láttuk, hogy az egyik kollégád letörölgette azt a szobrot az előbb. Van valami trükk, hogy akkor
jobban el lehet adni?
Neeem, ez inkább egy babona nálunk! Azt figyeltük meg, hogyha mi magunk többet foglalkozunk egy-egy műtárggyal, akkor az az eladásban is megmutatkozik. Mert nyugodtan mondatom, hogy mindegyikkel műtárggyal személyes kapcsolatunk van.
Elsősorban külföldiek vásárolnak nálatok?
Vannak magyar és külföldi ügyfeleink, de zömmel azért külföldiek, ami nyilvánvalóan abból is adódik, hogy itt vagyunk a Budai várban, és – mivel a galéria ingyen látogatható – így benéznek. Sokan vásárolnak is. Rengeteg látogatónk van, de mostmár az elmúlt évek alatt megszerzett rutin eredményeként látom, hogy melyik látogatóból lesz vásárló. Általában abból, aki első látásra beleszeret egy műtárgyba. A művészet vásárlás, gyűjtés az szerelem, és ennek a jelei látszódnak a vevőkön. 
Volt egy nagyon édes történetünk, amikor egy amerikai kislány, aki elmondta, hogy imádja Orosz Istvánt és gyűjtő akar lenni, úgy választott ki egy grafikát, hogy egy éven keresztül részletekben fizette ki a zsebpénzéből. Ő így kezdte el. De az én lányom is gyűjtőnek számít már, mert tavaly egy grafikát kért karácsonyra az itt végzett munkájáért cserébe. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek művészeti oktatását nem lehet elég korán kezdeni.
A lányod gondolom nagyon büszke rád….
Remélem igen. Mikor elsős volt és bemutatkozáskor el kellett mondani, hogy mivel foglalkoznak a szülei ő azt mondta, hogy „Az én anyukám galerista.” Miután előtte még ez a szó nem létezett, azóta hívja kis Kazinczynak a tanárnéni.
