Vannak kis és nagy szerelmek, gondolta sokszor Péter. Kinek mi jut… És ezt ki is mondta, ha csak alkalma adódott rá. Akad gyors, könnyen emészthető, de húsbavágó is. De hogy melyikből lesz nehezen feledhető, azt sejteni sem lehet. Így összegezte addigi életét.
Mert hát ott volt Marcsi, aki miatt heteken át vergődött a munkahelyén, mert a nő megközelíthetetlennek tűnt. Aztán, amikor végre elérte, kiderült, hogy elviselhetetlen dumagép, csak titkolta. Abból a nőből folyt a szó, ahogy kettesben maradtak. Nem beszélt másról, mint a férjéről, aki egy szemét alak, mert megcsalta, elhagyta, aztán visszajött és megint megcsalta. De Marcsi szerette, nem tudja miért. Ültek a kávézó billegő lábú asztalánál és minden mondata úgy kezdődött: a Gyuszi.
Péter még életében nem koppant akkorát, mint vele. Kótyagos fejjel tért haza, de nem adta fel. A fodrász, akihez járt, szintén kedves volt, de ő a lányát ajánlgatta, mert az már harminc is elmúlt, de nem akadt udvarlója. Hogy akadt volna, amikor ki se mozdult otthonról. Mellesleg pánikbeteg volt, amelynek mibenlétéről Péter nem sokat tudott, de már maga a szó is elrettentette. Majd jött Évike, akit egy társkeresőn talált, ő sem akart mást, mint pénzt, nyaralást és apró meglepiket. Cserébe szende szűzlányt játszott. Fura az élet, mondta mindig az anyja, aki csendes borzadállyal figyelte a fiát. Vajon mi kell a nőknek, ha az ő helyes, szőke, belevaló fia nem jön be senkinek?
A helyes szőke azonban már őszült, negyven felé járt, és nem volt olyan belevaló, ahogy anyuka hitte.
Péter értett a ház körüli dolgokhoz, de mindent csak akkor csinált meg, amikor már nem tudott kibújni alóla. Fúrt, faragott, de csak módjával. Megszokta, hogy anyja csodálatosnak látja, és a nyomában lihegve fél óránként megkérdezi, mit szeretne enni, mit főzzön neki másnap. Mivel nagyon szeretett enni, erre a kérdésre mindig tudott válaszolni. Szépen ki is kerekedett, és már nemcsak a hasa volt gömbölyű, hanem a feje is. Élete talán legrosszabb formáját hozta, amikor megjelent életében a Nő. Az a nő, akiről álmodott hajdanában. Magas, sudár, gesztenyebarna és élénk. Beszéd közben villogott a szeme és mosolygott minden porcikája. Nem volt férfi, akinek ne akadt volna meg a szeme rajta. Péter majd belebetegedett a látványába. A Nő azonban észre sem vette.
Egyik este feltűnt neki, hogy lassan nem fér el a feje a borotválkozó tükörben. Kihízta még a tükröt is. Magába roskadtan ült a fotelben, amikor frissen sült fánk illata csapta meg az orrát. A fánk volt a mindene, de bevillant előtte Izabella arca. Már maga a neve is csodálatos volt. Hangosan kimondta, és amikor anyja elé tolta a tálat, közölte, fáj a gyomra. Ettől a naptól kezdve egyre gyakrabban fájt. A kedve is romlott, és fogyni kezdett. Amikor egy régi barátja elhívta úszni és szaunázni, belement. A tükör lassan, de biztosan egy új ember képét kezdte mutatni. Fél év elteltével a változás szemmel látható lett. Izabella azonban vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Viszont Péter anyja majd belehalt a folytonos visszautasításba. Fiának, a kedvencnek, a drágának nem kellett már a töltött csirkecomb, nem akart folyton krumplis tésztát enni, mint régen, hanem valami nyimnyámokat eszegetett, amit egy meglett férfi biztosan nem eszik meg, csak, ha haldoklik a sivatag közepén, gondolta az asszony.
Napról napra biztosabb lett benne, hogy egy szem gyermeke a halál tornácán várakozik, pláne, ha meglátta sápadt, egyre vékonyodó arcát.
Péter azonban makacsul visszautasította kedvenc ételeit. Az úszás mellett fallabdázni kezdett és teste tíz hónap leforgása alatt szinte kicserélődött. Kilóinak elvesztésével visszatért jó kedve, lelkesedése is. Még veleszületett lustaságát is kezdte levetkőzni. Úgy nézett ki, az élet kezd megszépülni körülötte. Izabella azonban, ha olykor észre is vette a jelenlétét, gondosan kerülte a társaságát. A férfi nem értette, mi baja lehet vele. Aztán a szilveszteri összejövetelen összeszedte magát és megszólította. Izabella ránézett, úgy lassan, félig lehunyt szemekkel és elmosolyodott.
– Nem emlékszel rám, ugye? – kérdezte.
– Ismerlek valahonnan? – kérdezett vissza döbbenten Péter.
– Persze. Kétszer is találkoztunk…
– Az nem lehet. Nem emlékszem a nevedre, de az biztos, hogy ilyen nőt, mint te, nem felednék el csak úgy.
– Manapság a második nevem használom, kevesebb vagyok negyven kilóval, és egy értékes tapasztalattal.
– Te? Most viccelsz velem?
– Kedves Péter! Én vagyok az a nő, akiről azt mondtad egyszer egy társaságban, hogy sose lesz belőle nagy szerelem, mert nem üti meg a mércét. Maximum kis szerelem lehet egy lúzer életében… Ez indított el a változás útján… Nem sovány akartam lenni, hanem valaki életében a nagy, nagy szerelem.
– Ezt mondtam volna? Nem hiszem el, hogy ilyen bunkó voltam…
– Dehogynem, csak viccesnek gondoltad magad. Orsi vagyok, aki miattad lett más ember. Ezért hálásnak kellene lennem, talán az is vagyok.
– Istenem… – hebegte a férfi. – Sajnálom.
– Abszolút felesleges. Megváltozott az életem, és boldog vagyok. Tudod, egyszer te is lehetsz valaki életében több, mint jelentéktelen nüansz. Boldog újévet!
– Boldogat – suttogta Péter és megsemmisülten betolt egy hatalmas sajtos szendvicset, mielőtt a tűzijáték elkezdődött volna.
fotó: Pinterest
