„– Van még valami más gond is? – kérdezte kedvesen.
– Meg fogok halni! – válaszolta Anna és már sírt is tovább.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Annyira zokogott, hogy a férfi benyúlt az ablakon és megsimogatta a fejét. A mozdulat nem volt tolakodó. Anna meg sem lepődött. Ismerős érintés volt. Puha és megnyugtató. Pontosan olyan, mint nagyapjáé valaha. Az idegenben azonban nem volt semmi nagypapaszerű, negyven körüli lehetett és a maga nemében sármos.
– Van kedve meginni velem valamit? – kérdezte a férfi hosszú, nehéz másodpercek múlva.
– Nem köszönöm, inkább intézzük el a kocsi-ügyet!
A férfi legyintett.
– A kocsi megvár, de úgy érzem, van, ami nem. Beszélgessünk egyet! Már ha nem tart erőszakosnak. Üljünk le a cukrászdában!
Anna ránézett és a szeme bizalmat sugárzott.
– Rendben. Talán egy kis víz jólesne – mondta összeszedve magát.
Sietve megtörölte a szemét és kinyitotta az ajtót. A férfi magas volt, egyenes termetű, és olyan szálkásan vékony, mint a színész, akire első pillanatban emlékeztette.
– Belmondo – szaladt ki a száján és ebbe belepirult.
– Majdnem! Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt már hallottam! – Az ismeretlen nevetése kellemes volt és férfias. – Kemóról jön?
– Honnan tudja? – döbbent meg a nő.
– Kórház előtt áll, sír, egyedül van. Összeraktam a képet. A húgom is végigjárta ezt az utat, már ismerem a jeleket.
– Maga tényleg jó megfigyelő…
– Jöjjön, üljünk ki a kerthelyiségbe! – terelte a kis kávézó felé. – Nem lesz hideg, de ha fázik, bemehetünk.
– Nem, azt hiszem, jó lesz itt.
Ahogy leültek, ott termett egy izgága pincér, aki türelmetlen arccal vette tudomásul, hogy Anna csak vizet szeretne inni. De aztán a borravaló reményében mosolyt erőltetett az arcára.
– Most mi lesz a kocsijával? – kérdezte miután leült. Érezte, hogy szemfestéke behálózza az arcát, de nem mert tükröt elővenni.
– Semmi. Megcsináltatom és kész. Higgye el, a tárgyak mindig helyettesíthetők. Inkább azt mondja el nekem, miért gondolja, hogy meg fog halni?
A nő majdnem felkacagott, mert úgy érezte, a férfi viccel.
– Megkérdezhetem a nevét? – hárította a kérdést.
– Ferenc vagyok, de mindenki Fecónak hív. Nálunk a családban mindenki Ferenc. Apám, nagyapám, még a nagybátyám is.
– Kedves Fecó, a rákba bele szoktak halni az emberek.
A férfi nem nevette ki.
– Nem tudom a nevét, csak azt, hogy A-val kezdődik? Talán Anita, Anna vagy Adél? De egyet bizton állíthatok, nem mindenki hal bele. A húgom is végigcsinálta és most él és virul. Azóta gyereke is született.
– Anna vagyok… Köszönöm, hogy nyugtatni próbál, de…
Ekkor a pincér letette a kávét meg a vizet és sarkon fordult, mert másik asztalhoz hívták.
– Ez nem próbálkozás… Ezek a tények. Próbálja meg elhinni. Könnyebb lesz.
Anna mérges lett. Vajon mit keres itt ezzel az idegennel, aki bár nagyon rokonszenves neki, megpróbálja elterelni a halál gondolatától, pedig ő már teljesen beleélte magát az önsajnálatba.
– Maga nem tud semmit. Egyáltalán miért mond nekem ilyeneket?
– Kérdezhetek valamit? – kérdezte csendesen a Belmondo-arcú.
– Azt akarja tudni, mennyi időm van még hátra?
A férfi olyan hangosan nevetett fel, hogy a másik asztaltól is feléjük fordultak.
– Dehogy, mert erre tudom a választ. Azt szeretném tudni, férjnél van-e?
– Tényleg ez érdekli? – Anna már nem értett semmit. Az egész helyzet olyan volt, mint egy bizarr vígjáték.
– Igen vagy nem?
– Nem vagyok. Fontos ez?
Fecó belekortyolt a kávéba.
– Ajánlok magának egy egyezséget!
– Ha nem vagyok férjnél, olcsóbb lesz a kocsi javíttatása?
– Hagyja már azt a kocsit! Maga gyönyörű nő. Ha egy év múlva nem hal meg, már pedig nem fog, akkor én elveszem feleségül.
Anna arca a nap folyamán először felderült. Ekkora sületlenségre nem számított.
– És ha van párom? – kérdezte óvatosan.
– Ha lenne, akkor egy nagy barom, hogy hagyja magát egyedül orvoshoz menni. De nem erről van szó, ugye?
– Tényleg nem.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Mi lenne, ha ezt az egyezséget megpecsételnénk?
– Mire gondol?
– Tudom, hogy nem nekem lenne illendő, de hadd tegezzem már! És ha megengeded, eljegyezlek most.
Az egész helyzet nevetséges és mégis szórakoztató volt. Adva volt egy nő, aki rákkal küzdött, és egy férfi, aki az égből pottyant. És ez a fura angyal, most megkér egy nőt azért, hogy az éljen.
– Maga… azaz, te most megszántál engem? Vagy te egy szélhámos vagy?
– Nem vagyok. Nem szórakozom. Még a teljes neved sem tudom, de azt igen, hogy élni fogsz egy év múlva. Sőt meg is gyógyulsz.
– Az egész beszélgetés annyira szürreális, hogy viccként fogom fel. Egyszóval most eljegyzel?
– Igen! – Azzal a férfi a szalvétából egy csíkot tépett és kör alakúra formálta.
– Tudom, hogy nem hiszed el, de én mindig olyan nőt kerestem, mint te.
– Rákosat?
– Ne bántsd magad! Szépet, kedveset és érzékenyet. A betegség pedig átmeneti. Mához egy évre találkozzunk ugyanitt és kitűzzük az esküvőnk időpontját. Jó?
– Te tényleg nem viccelsz… – mondta a nő. – Belmondo vagy, az angyal!
– Remek! – mosolygott a férfi. – Ne feledd, élned kell, mert én itt leszek egy év múlva, és igazi gyűrűt hozok.
Ha én ezt valakinek elmesélem, beutaltatnak a pszichiátriára, gondolta a nő, de tetszett neki a furcsa szituáció.
– Benne vagyok, de most ne merd közölni, hogy nős vagy. És a rejtett kamerát se vedd elő, mert véged lesz egy pillanat alatt.
Fecó előrenyúlt, megfogta a kezét és felhúzta a papírgyűrűt a nő ujjára.
– Mához pontosan egy évre lecserélem majd. Addig próbáld meg nem elveszíteni.
– Igenis! Ahogy parancsolod!
És a vicces parancs nem szállt el a levegőbe.
Anna ettől a pillanattól kezdve nem volt egyedül. Tudta, hogy valami történt odafenn, mert az nem lehet, hogy az égiek ne avatkoztak volna bele az életébe.
Fecó angyal volt, ez bizonyos. És ebből az angyalból egy májusi napon, alig több, mint egy évvel a megismerkedésük után földi halandó lett. Férjszerepet kapott a Föld nevű bolygón, ahol ritkán történnek csodák, de ha megesnek, akkor egy nő meggyógyul, és kimondja az igent, tartson az bármeddig égen és földön.
Folytatás csütörtökön
fotó: Pinterest
