Bence és Anna – Lapok egy házaspár naplójából – 1. rész

Bence

Másfél hónapja itthon. Ijesztő. Amikor a cég csőd közelbe került, tudtam, gyorsan lépnem kell. Azzal viszont nem számoltam, hogy itthon kell lennem három teljes hónapig. 90 napon át! Elsőre jó bulinak tűnt, hogy végre alhatok kedvemre. A két gyereket Anna elvitte a suliba majd ő is dolgozni ment. Így délutánig teljes nyugalom volt.

Az elején…. Két hét után kiderült, hogy dolgozhat itthonról, mert könnyebb így megoldania a feladatokat. Náluk sem egyszerű a főnök. Így hirtelen véget ért a tévénézős, tréningatyás korszakom. Tizenöt éve vagyunk házasok, de arra mindig ügyeltünk, hogy otthon se legyünk elhasználtak.

 
 

Az elmúlt két hétben mégsem esett rosszul, hogy nem kellett borotválkoznom minden másnap és a kinyúlt szürke pólómban heverészhettem. Kétszer egy héten Lalival fallabdáztam, egyszer a kollégákkal búcsú bulit csaptunk, de ezen kívül olyanok voltak a napjaim, mint egy rabnak. Az én sétám a konyha (hűtő), fürdő, és kanapé Bermuda-háromszögében zajlott.
Néztem az ostoba hírműsorokat, mert nem volt kedvem semmihez.

Valami nem klappolt. Még Szilvit is hanyagoltam, aki érthető módon megsértődött, elvégre most igazán lett volna időm vele lenni. Igaza volt, de semmi kedvem nem volt hozzá.
Jó bőr. Két éve tart a kapcsolatunk. Bár az elején nem jósoltam hosszú életűnek, lassan, de biztosan elhúzódott. Az első év után eldöntöttem, válni fogok. Szilvi bőgött örömében, amikor elmondtam neki, hogy karácsony után közlöm otthon, nem folytatom kihűlt házasságom. Nincs semmi bajom Annával, mert jó fej, értelmes feleség, de szenvedélytelen. Remekül főz. Ha nem fáradt, jó hallgatóság is. Pazar ötletei vannak, de a szeme mindig szomorú. Bánatos kiskutya-tekintete van. És ki akarna egy ilyen nézéssel szexelni? Megriaszt. Mintha valami bűnös dolgot kérnék tőle.
Aztán mégsem váltunk.

A házaséletünk egyébként lapos. Szinte mozdulatról mozdulatra ugyanazt tesszük. Tudom, hogy hol érzékeny, ott simogatom. A tarkóján a hajszálakkal játszom kicsit, ettől izgalomba jön. Évek óta nem csókolózunk. Szerinte a csókolózást túlértékelik. Bezzeg Szilvivel. Sose mondom rá, hogy a szeretőm, mert az közönségessé tenné. Pedig szeret. Tudom, mert érezteti velem, olykor erőszakosan is. Zavar, hogy túlzottan szolgálatkész. Mindent megtesz, hogy a kedvembe járjon. Épp az ellenkezője, ami izgatna. Mégsem panaszkodom rá, mert pontosan ismer, és a szex bejön vele. Hátsóját címlapokon lehetne mutogatni.

Két hete mégis lepattintom. Olyan baromságokat találok ki, hogy Márk beteg, és Anna nem tud vele maradni, mert  feltétlenül be kell mennie dolgozni. Azt persze nem árulom el, hogy egy ideje ő is itthon van. Csak feleslegesen problémázna, én meg hallgathatnám a nyavalygását. Erre igazán nincs szükségem.

Emma egyre szeszélyesebb, ezt most tapasztalom. A kamaszkor küszöbén kezd elviselhetetlen stílusban követelőzni. Pár napja beszólt. Csak úgy laza hangnemben, mintha nem is lenne pofátlan, megkérdezte, meddig szeretnék még itthon ejtőzni. Felkaptam a fejem és mélyen a szemébe néztem. Talán zavarom a köreidet? Tettem fel neki a kérdést. Valamit morgott, majd felvette piszokdrága csukáját és elhúzott. Tudtam, hogy csak a határaim feszegeti.

Szilvi sokat hízeleg. Szerinte nem látszik meg rajtam a 44 év.  Nem híztam el, a nevetőráncaim meg jól állnak. A nők furcsa dolgokat figyelnek meg. Nevetőráncok? Ugyan. Azt azért nem reklámozom, hogy a hátam gyakran szokott fájni.

Anna

Bence unatkozik. Az unatkozó férj nem túl jó társ. Pár hete el se hittem volna, hogy nem lesz munkája átmenetileg. Azt hiszem, ő sem. Amióta ismerem, munkamániás, és a felelősséget halálosan komolyan veszi. Napok óta figyelem és látom, hogy nem tudja lekötni magát. Várakozik, esze ágában sincs valami értelmeset tenni. Ez nem jellemző rá. Fura lenne, ha kiakadna, mert higgadtnak ismerem.

Két hete én sem járok be minden nap dolgozni, ezért gyakrabban van időm a férjemmel törődni. A férjemmel, aki megcsal engem. Már jó ideje sejtem, de okos nő lévén nem akarom lerohanni. Tudom, milyen ez. Ha számon kérem, kimagyarázza, és oly módon forgatja a szavakat, hogy biztosan idiótaként jövök ki az egészből. Remekül manipulál. A végén még én kérnék elnézést és vállalnám, hogy tartom a gyertyát a randijukon.

Valami megváltozott. Kimondatlanul. A kényszerszabi alatt eljár fallabdázni, de itthon is elvan a gyerekekkel. Nem kezdett el gyúrni vagy új parfümöt használni. Pontosan annyira ad magára, amennyire megszoktam tőle. Mégis látom a tekintetén. A telefonját kicsit szorosabban tatja maga mellett. Nagyon gyakran lehalkítja, ami csak azért tesz, hogy ne halljam, ha üzenete jön. Még véletlenül se felejti a konyhapulton. Fantasztikusan jól csinálja a semmit. Mintha nem játszaná meg magát. Azonban tudom, hogy egy Szilvi nevű nő fészkelte be magát a kapcsolatunkba. A francokat, a házasságunkba.

Mégse jut eszembe kitépni a nő haját, vagy lekurvázni, mert felesleges lenne. Ökölharcba se bocsátkoznék, mert reménytelen. A számára. Nem nyerhet. Van 15 év előnyöm. Bence egy olyan nővel él, aki gyerekeket szült neki, aki vigyáz rá, szereti és akkor is figyel a dolgaira, amikor ő azt hiszi, hogy már nem fontos neki. Talán túl türelmes vagyok? Birka? Nem így érzem. Az elmúlt éveket, a csendes esti beszélgetéseket, az együtt szülést, a kirándulásainkat nem veheti el senki. Hogy ezek jelentéktelenek? Ha igen, akkor úgyis mindegy.

Mindezek mellett honnan tudom mégis, hogy létezik a nő? A szerető. Természetesen őt is, mint mindenkit, a telefon buktatta le. Benne van. Nem keresgéltem, nem is nyomoztam. Bence kért meg, hogy a jegyzeteiben keressek már ki egy időpontot. Kikerestem, s közben láttam, hogy az adott héten kétszer is szerepel este hatkor egy női név. Semmi más, csak a neve. Akkor a gyomrom összeugrott, mert csalhatatlan módon tudtam, hogy nem munkamegbeszélés van a naptárban. Akkor meg mi más? Szilvi… Ízlelgettem a szót. Senkit nem ismertem, akit Bence környezetében így hívnak. Ebből következett, hogy nem közvetlen munkatársa.

Egyszer még a nő annyira bátor volt vagy pofátlan volt, hogy fel is hívta. Épp itthon volt, így nagyon ügyesen kellett irányítania a beszélgetést úgy, hogy ne jöjjek rá, kivel beszél. Épp ez árulta el. Túlbonyolította. Picit magasabb hangon csevegett és túlontúl kedves volt. Negédes. Majd csókolommal köszönt el. Kérdő tekintetemre benyögte, egy munkatársa anyja. Nyeltem egyet és nem válaszoltam. Valóban azt hitte, nem tudom, hogy kamuzik?

A második részt itt olvashatod

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here