Az előző részeket itt olvashatod
Bence
Tegnap este virágot hoztam Annának. Tudom, hogy meglepte, de titkolta. Biztos vagyok benne, hogy sejt valamit, csak nem tudom mennyit. Talán sokkal többet, mint amit képes lenne kimondani. Ha viszont így van, nem értem, miért nem szedi le a fejem, miért nem kapom meg, hogy egy szörnyeteg vagyok.
Pedig nem vagyok az. Pontosan tudom, hogy hibáztam, de ehhez az évek alatt összegyűlt üresség is kellett. Nem, nem jövök azzal, hogy mindenhez ketten kellenek egy házasságban. Közhely és pontosan annyi igazság van benne, mint bármelyik másikban. Nem vagyok tökéletes, nem is törekedtem arra, mégse mondható el rólam, hogy szemét lennék, mert megbántani senkit nem akartam. Ez ócska vigasz annak, akinek fájdalmat okoztam, de bennem ez akkor is így csapódik le. Valami olyasmit akartam, amit nem kaptam meg, ami hiányzott a mindennapokból.
Anna ott volt mellettem és valóban kitartott jóban-rosszban, mégsem figyelt már rám. Eltűnt belőle a nő, és csak anya meg feleség lett. Ezáltal belőlem is kiveszett a férfi, és a nevem egyszerűen Apa lett, pedig férfi voltam, ember. Elismerésre, szép szavakra és figyelemre vágytam és vágyom most is, nemcsak arra, hogy mindenki problémáját megoldjam. Tudom, hogy a családot én választottam, a gyerekek is hozzám tartoznak, de mégsem halt meg bennem a férfi, aki régen voltam. És az a férfi igenis fogékony a szépre, a kedvességre és a türelemre. Nem attól leszek boldog, ha zárat cserélek, hazafelé jövet beugrok a patikába, vagy a lányom elfurikázom egy buliba, vagy érte megyek. Mindezek nagyon fontosak, de önző módon legbelül ott vagyok én, aki időnként csak önmaga akarna lenni.
Ez veszett el menet közben. Ezért esett jól mások megjegyzése a figyelmességemre vagy az udvariasságomra. Eddig is részem mindez, csak már senki nem vette észre. Emma szemében öregedő apa voltam, a fiamnak játszótárs, a feleségemnek pedig valaki, aki leveszi róla a gondok egy részét, vagy segít neki a konyhában, meg figyel a gyerekekre.
Egymás mellett éltünk, de nem egymással. És ekkor jött, mert jöhetett Szilvi. Mondhattam volna nemet és eljátszhattam volna, hogy nem esik jól a rajongás. De hogy a fenébe ne esett volna jól, hogy valaki férfinak lát? Persze, hogy kihúztam magam, ha megdicsérte az izmos hátam. Ez még inkább arra ösztönzött, hogy gyakrabban fallabdázzak. A terveimet, ötleteimet nem krumpli pucolás közben hallgatta fél füllel, közben meg Emma ruháját és haját kritizálta. Szilvi ott volt teljes lényével mellettem. Minden porcikája azt sugallta, hogy fontos vagyok. Fontosabb neki, mint önmagamnak. Ennél nagyobb csapda meg nem létezik. Bele is sétáltam, így az otthoni szakadék még nagyobb lett. Két évig nagyobbítottam, és most két hónap elég volt, hogy rájöjjek, nem másnál kell keresnem a magamban lévő embert.
Nem, nem olvastam semmi ezoterikus baromságot, egyszerűen sokat töprengtem a fennálló helyzeten. Volt időm, otthon voltam, és nem a dugóban káromkodtam, vagy szidtam az ostoba ügyfeleket, akik azt hitték, ha pénzük van, mindent megvehetnek.
Hatvan nap alatt megértettem, hogy lassítani kell. Azért, mert észrevétlenül a saját életemen kívül leszek. Azért is, mert elveszítek mindent, amiért addig küzdöttem. Lehet, hogy a lakás, az autó, meg az egzisztencia egyeseknek nem minden, és talán nem is az, de ne játsszuk már el, hogy nem fontos. És ami a legtöbbet számít, az az idő. Az az idő, ami elmúlt. Amit egy nővel töltöttem, aki két gyereket adott az életemhez: egy nehezen elviselhető kamaszt, aki csökönyösségével nagyon hasonlít rám, bár ezt tagadná. És egy fiút, akinek én minta vagyok, és az életünk is az. Szilvi volt a nő, aki szándéka ellenére megmutatta nekem, hogy a feleségem is lehet csodálatos, ha észreveszem. Nem ment könnyen, de megtörtént. Nem lettem váratlanul angyal. Nem hitegetem magam semmiféle csodás változásban. Azt sem gondolom, hogy mától én lettem a tökéletes férj és apa. Egy frászt. Csak lehetőséget kaptam észrevenni a hibáimat, és most tanulni akarok belőlük, mielőtt végzetessé válnának. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Bízom magunkban,, hogy képesek leszünk folytatni…És bízom Annában, hogy erős maradt, és én nem törtem össze a szívét teljesen. Ez nem ma és holnap fog kiderülni. De ki fog, ez biztos.
Mindenesetre most jó. Most együtt vagyunk, és én vele vagyok testben és lélekben is. Ahogy ő velem.
Anna
Most csodás Bence feleségének lenni. Sokáig az volt, aztán meg keserves. Az elején pontosan olyanok voltunk, mint minden szerelmespár. Fogtuk, szerettük egymást minden lehető helyen, mert azt hittük, ez mindig így marad. Talán még féltünk is, hogy nem, legalábbis én biztosan.
Persze a szívem mélyén el nem tudtam volna képzelni, hogy majd nem szeret engem, vagy máshoz ér úgy, ahogy hozzám. Nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki amikor szembesül azzal, hogy lecserélhető, megroppan. A szív helyén akkor űr keletkezik. Minden téren veszítünk önmagunkból. Legfőképp az önbecsülésünk csorbul. Az hogy lehet, hogy már nem vagyok elég érdekesek? Hogy tud máshoz fordulni a problémáival, amikor ott vagyok neki én? Hogyhogy nem veszi észre, hogy mennyire fontos nekem? És jönnek a fájóbbnál fájóbb kérdések. Mindegyik, mint egy nyílvessző, úgy fúródik a szívbe.
Persze a sírás nem segít. Mégis muszáj. Titokban, úgy, hogy a gyerekek ne lássák, mert nem lehet elmondani nekik, hogy mi is történik. Igazán nem is tudjuk, hogy mi zajlik. Vajon megtörténik minden, amit elképzelünk? A női fantázia azonban igen színes, és olyasmiket is kitalálunk, amiktől a Google keresője is elszégyellné magát.
Pokoli időszakon mentem át ahhoz, hogy a tegnap esti filmezést és szeretkezést értékelni tudjam. Mennyire felerősödik egy jelentéktelennek látszó este fontossága abban a pillanatban, amikor megértetjük, az életünk ilyenekből áll! És ezekre szoktunk rálegyinteni. Aztán ezekért fáj legjobban a szívünk.
Bence annyira finom és szenvedélyes volt velem, hogy elolvadtam a karjaiban. Egyszerre voltam törékeny porcelánbaba és kincs is, amit óvni akart. Csodás volt érezni sima hátát, a tarkóján játszani egy tinccsel. Csak egy sima este, és mégis közelebb voltunk egymáshoz, mint ezer éve bármikor. Most a lelkünk is jelen volt. Nem a testünk szeretkezett. Nem csak az.
Egy pillanatra sem jutott eszembe a volt szerető. Mert ő már múlt idő. Ha számított volna, akkor most nem velem lenne a férjem. Liza azt mondaná, hogy soha többé nem lenne képes azzal a férfival élni, aki más nő mellett keresett örömöt. Igen, ilyen is van. Sokan gondolják így. Ez a legkönnyebb. Kimondani, kidobni és keresni egy újat. De a férjem nem egy kínaiban vásárolt ócska háztartási gép. Nem az, aki kihajítok, mert elromlott, és nem éri meg a javítás költségét. Másoknál talán így van. Elfogadom ezt is. Olyan sokan vagyunk ezen a világon, miért ne gondolhatná valaki másként?
Nem csak Bence szorul javításra, hanem én magam is. Az egész házasságunk. Az idő is, amelyet egymásra szántunk, pontosabban nem szántunk. Csak hagytuk, hogy teljen, mert megszoktuk egymást.
Tegnap virágot kaptam, ami semmiség ahhoz képest, amennyi fájdalom ért az elmúlt időszakban. Nem hiszem, hogy ezt pár csokor jóváteheti. Egy komplett virágüzlet sem tehetné. És ajándékok sorával sem lehetne meggyógyítani a sebeim. De már varasodnak. Ha nem kezdem kapargatni őket mindenféle szemrehányással, gyanúsítgatással, egyszer még el is tűnnek. Liza erre legyint majd, és elmondja a kutyából nem lesz szalonna örökérvényű bölcsességet. Elgondolkodom rajta, de nem hagyom meggyőzni magam. Mert ez az ő bölcsessége. Én mást szeretnék. Időt és teret a házasságunknak. Ha már elindult a változás bennünk, hagyjuk, hogy megtörténjen.
Természetesen a bizalmam és a hitem Bencében nem feltétlen. Hogy lenne az? Mégis szeretem őt annyira, hogy elhiggyem, engem szeret. Nem a szexi fehérneműimet, amelyeknek most örül. Engem, Annát, akit régen szeretett. Nemcsak a gyerekei anyja vagyok, nemcsak a felesége, hanem egy régi lány, régi időkből, akinek fagyit hozott a sulijához tanítás után. Már az egész öklén végigfolyt, mire nagy nehezen észrevett a kijáratnál. Az a lány vagyok, akivel körbekerekezte a Balatont úgy, hogy egyszer lecsúszott a biciklijének kereke járdáról, és beesett egy bokorba.
Egyszóval voltam, vagyok és leszek is neki. Mert ez egy döntés. Ahogy a házasság is az. Együtt. Jóban, de a rosszban is!
Vége
fotó: Pinterest
