“Bezzeg a nagyapádnak milyen rossz volt” – most akkor kinek szabad szenvedni?

Időről időre szembejön velem az a gondolat, hogy mi európaiként jelenleg milyen szerencsés helyzetben vagyunk.  Mert oké, hogy itt-ott becsúszik egy-két nehezebb esemény, de bezzeg a nagyapáinknak milyen rossz volt, háborúkon és mélyszegénységen keresztül. Mindezért pedig az egyetlen elfogadható dolog amit tehetünk, ha hálásak vagyunk a körülményeinkért, és nem hisztizünk azokon az „apróságokon”, ami jelenleg probléma egy gyermeknek.

Mármint az „apróságok” alatt arra gondolok, hogy élete során minden ötödik gyermek bullying áldozata, de egyes kutatások szerint ezek a statisztikák még magasabbak. Hogy a kortárs bántalmazás már az iskola elhagyásával sem ér véget, mert az online tér végtelen lehetőségeket nyitott meg a másik lelki kikezdésére. Hogy egy tinédzser identitása és önértékelése egy olyan közegben alakul ki, ahol a szépség fogalma 2-3 plasztikánál kezdődik. Hogy a serdülők és gyermekek között rendkívül magas a szorongásos zavarok, depresszió és testképzavar aránya. Hogy az átlag gyermek alváshiányos, túletetett de alultáplált. Hogy már érettségire annyi tudást átvernek a fején, ami az információs kor előtt egy élet alatt sem jutott el egy emberhez. Hogy kezdő munkavállalóként is 3 év tapasztalat kell, lakást venni pedig kaparós sorsjeggyel van esélyed, ha apu nem gazdag. Hogy mindennél többet kell tudni, de egy egyetemi kitűnő tanuló havi ösztöndíja 3-4 ebédre elég.

 
 

Szóval nem szabad egy pillanatig sem figyelmen kívül hagyni, hogy attól, hogy ma már nem a fizikai szükségletek legalapvetőbb szintje okozza a legtöbb problémát, a többi szint problémái is lehetnek ugyanolyan nagyok.

A kirekesztettség például ugyanazokat az agyi áramköröket aktiválja, mint a fizikai bántalmazás.

Mert a szenvedés, és összességében a belső élmények nem összehasonlíthatók, és nem lineáris együttjárói a kívülről is látható nehézségeknek.

Ahogy hasonlóan az sem érvényes, hogy nekem bármivel is könnyebb lenne azért, mert van olyan ember jelenleg, vagy volt a Föld felszínén, aki több szociálisan elfogadott indokot fel tud írni a saját traumalistájára. Szóval itt az idő, hogy elkezdjünk másképp gondolkodni a lelki egészségről, és ha valakin látjuk, hogy nincsen rendben, akkor ne bizonyítani próbáljuk neki, hogy de, ő mennyire rendben van, hanem hallgassuk meg. Ne vicceljük el, ne tereljük a témát, hanem álljunk meg néhány pillanatra, és figyeljünk. Valami ilyesmi a terápia lényege is: az ember elmondhatja a legnehezebb, legszorongatóbb fantáziáit függetlenül attól, hogy annak mennyire van köze a „valósághoz”, és akkor ő már nincs egyedül ezzel, mert a terapeuta ezt a negatív lelkibatyut segít hordozni. Mert ha már egy ember van, akivel őszinte lehetek, aki ítélkezés és tanácsadás helyett csak odafigyel, akkor hirtelen sokkal szabadabb leszek. És sosem késő, hogy mi legyünk ez az egy ember valakinek.

És ami még fontosabb, hogy mutassunk példát: ha bajunk van a világgal, akkor kezdjünk először mi változni. Ha nem szeretnénk, hogy a mai gyerekek „rossz” értékek mentén éljék az életüket, vagy lelki gondjaik legyenek, akkor első lépésként éljük mi helyesen az életünket. Az alapján értékeljük a másikat, hogy mennyire képes törődni, odafigyelni és szeretni, ahelyett, hogy hogyan néz ki, jár, vagy beszél. Ne erősítsük meg a közösségi médiában közvetített hamis értékeket azzal, hogy mi is bedőlünk nekik. Barátainkat ne a külső értékeik alapján, hanem az erőfeszítésükhöz mérten dicsérjük. Nézzünk többet mások szemébe és a minket körülvevő világra, mint a telefonunkra, és ne hallgassunk az igazságtalanság vagy bántalmazás bujtatott formái láttán sem.

110
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus és kutató. Odavagyok az emberi kapcsolatok mélységének tanulmányozásért, és azért, hogy a világ egy szeretetteljes, és örömteli hely lehessen mindenki számára.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here