Mr. Adidas végigaludta az utat Splitig és akkor sem ébredt fel, amikor a vonat időnként megállt. Szerencsére nem horkolt, de biztosan kimerült lehetett, mert ilyen jó alvókával kevés ember rendelkezik egy utazás során, gondolta Viki. Csak akkor riadt fel, amikor elérték a dalmát várost. Horkant egyet, majd szétnézett, szemmel láthatóan azt sem tudta hol van.
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Splitben vagyunk? – kérdezte angolul. Nem volt sem barátságos, sem barátságtalan a hangja. Álmos szemében még nem éledt fény.
– Igen, azt hiszem – válaszolta Viki, és megállapította, hogy zsíros a haja. – Igénytelen, nyugtázta magában, aztán elszégyellte magát, mert azonnal ítélkezik, ami nem volt egy kellemes tulajdonság.
Próbálta nem méregetni a srácot, de folyton rá tévedt a tekintete, hiszen átellenben csak ő ült. Mégis levette róla a tekintetét és a cuccait kezdte összeszedni, amikor már lassulni kezdett a vonat.
Érzem a tenger szagát, döbbent meg, ami nem volt valószínű, mert a forgalmas pályaudvaron mindent lehetett érezni, de az Adria illatát aligha. Amikor felnyúlt a poggyásztartóhoz, hogy levegye bőröndjét, a srác felugrott és könnyed mozdulattal leemelte. Annyira meglepődött, hogy magyarul köszönte meg, de úgy látszott, a fiú nem figyel rá, mert kifelé bámult és gondolatai máshol időztek.
Blue Palace. Ez volt Enikő szüleinek az étterme. Különleges helynek tűnt, és a képek alapján forgalmasnak is. Öt éve nyitották, és az első két év nehézségei után egyre népszerűbb lett. Az étlapra csempésztek pár magyar fogást is, ami különösen népszerű volt a turisták körében. De legfőképp az elhelyezkedése volt az, ami miatt megtalálták. Magasan a dombon helyezkedett el, és csodás kilátást biztosított a tengerre. Az árnyas fák alatt, a sós tengerillatot hozó szélben minden vendég könnyedén elfeledkezhetett a hétköznapokról.
Gyorsan beütötte az útvonalkeresőbe a címet és úgy gondolta, nem fog eltévedni. A pályaudvar a maga forgalmával nem hasonlított Budapesthez. Itt mintha senki nem sietett volna annyira. De az is lehet, hogy mindezt beképzelte. Sokszor játszotta azt, hogy elképzelt embereket, helyzeteket és megpróbálta kitalálni, hogy a beszélgetők vajon igazi párok-e, vagy, hogy mi a foglalkozásuk.
Mr. Adidas úgy tűnt el a tömegben, hogy már nem is látta felszívódni. Köszönni azt nem tud, gondolta, aztán megint megszidta magát. Csak szokna le már erről a folytonos ítélkezésről, mérgelődött. Mielőtt azonban szemét végigjáratta volna a helyen a kijáratot keresve, meghallotta a nevét.
Enikő integetett neki két kézzel, sugárzó mosollyal aranybarnára sülve.
– Vikiii! – kiáltotta. – Itt vagyok! – Úgy mosolygott, olyan boldogan, mintha mindig is barátnők lettek volna.
Valami különösen jó érzés öntötte el ilyen fogadtatás láttán, főleg, hogy a lány megölelte és megpuszilta.
– De jó, hogy itt vagy! Tudtam, hogy meg fogsz lepődni, de nem hagyhattam, hogy egyedül bóklássz a városban.
– Aranyos vagy, köszönöm! Nem kellett volna fáradnod miattam. Nem teljesen idegen a város – közölte kedvesen.
– Persze, nyolcéves korodban voltál itt… Gondolom, mindenre emlékszel.
Ezen mindketten nevettek.
– Rendben, megértettem főnökasszony.
– Hogy utaztál? Tudod, hogy jöhettél volna repülővel is?
– Tudom persze, de azt hiszem, kellett nekem ez a hosszú út, hogy legyen időm gondolkodni.
Enikő finoman az egyik kijárat felé terelte a lányt.
– Itt állok nem messze, de picit gyalogolni kell – mondta elnézést kérően. – A város nem Budapesthez mérhető, de majd megtapasztalod, hogy sokszor zsúfoltabb. Igaz, hogy ezt mi nem bánjuk, mert a turista egyenlő a fogyasztással.
Azzal már meg is állt egy sárga Volkswagen bogár mellett.
– Ne mondj semmit. Én szeretem. Öreg, de tüneményes, sose hagyott még cserben.
Viki csak nézte, ahogy pörög, rendezkedik és arra gondolt, mennyire megváltozott. Milyen hihetetlen módon képesek átalakulni az emberek! Emlékeiben egy sokkal visszafogottabb lány élt, de tíz év az tíz év, és a csendes, szerény Enikőből egy valóságos hurrikán lett. Ettől a gondolattól jókedve lett. Ha ennyit jelent a tenger és a munka, akkor itt nagyon jó lesz neki. Ebben már abban a pillanatban biztos volt.
A sárga kocsiban épphogy elfértek ketten meg a bőrönd, és a lány már indította is.
– Nézz, körül! Amikor alkonyodik, Split olyan, mint egy meseváros. Nem hiszem, hogy nem fogsz pillanatokon belül beleszerelmesedni.
– Ebben biztos vagyok – mondta Viki és kibámult az ablakon.
Az járt a fejében, mennyire simán eltűnhetett, apja nem kereste. Nem mintha azt várta volna tőle, de így el is rabolhatták volna, talán az sem érdekelte volna.
A város a lenyugvó nap fényében azt az üzenetet küldte, hogy várja és befogadja őt. Ám lehetett ez a képzelet játéka, de ő nem bánta. Legyen csak ez a nyár szédítő, aztán majd kiderül, hogyan tovább.
– Holnap már kezdhetsz is! Szükségünk van a segítségre, bár nem bánnám, ha egy vérbeli szakácsot is hoztál volna, alig győzzük így.
– Rendben! Hányra legyek kész?
– Arra gondoltam, hogy a kis kerti lakban szállásollak el, ami apró, de csinos. Így azzal sem lesz gondod, mondjuk, nem is leszel sokat otthon, meglátod. Nyolckor várlak!
– Ne félj, bírni fogom a munkát. Dolgoztam már egyfolytában tizenkét-tizenhárom órát is egész nyáron.
– Nem aggódom. Tudom, hogy mindenbe beletanulsz. Az angol tudásodnak most nagy hasznát veszed, bár sok a német turista és a horvát is. Magyarok is akadnak, de még jobban kellene hirdetnünk magunkat.
– Erre van egy-két ötletem.
– Helyes! Magadban ne tartsd! Ja, és szeretnék szólni, hogy anya klimaxol, elviselhetetlen!
Viki hangosan felnevetett. Meglátta a tengert és annak kéksége egyszeriben elvarázsolta. Nem először volt már az Adrián, de akkor is a tengerek királynőjének gondolta.
– Ejnye! – jegyezte meg megütközve barátnője nyíltságán.
– Nem ezt fogod mondani vagy gondolni pár nap múlva, ha meglátod, milyen ideges. És ha ideges, akkor undok. Ha meg undok, akkor mindenki menekül a közeléből.
– Lehet, hogy most kellene visszafordulnom?
– Meg ne próbáld, gyáva lélek, mert én fojtalak meg, nem anyám, és az sem lesz kellemes.
Pár perc múlva lassított a kocsi, és begurult a parkolóba, Viki azonnal megállapította, hogy ezen a helyen nem lehet szomorú az ember. A finoman kivilágított étteremben a fehér asztalokon úgy világítottak a mécsesek, mint megannyi szentjánosbogarak. A tenger pedig a maga fenségében ott hullámzott előttük. A bejárat melletti narancsfák azonnal egy másik világba repítették az érkezőt.
– Úristen, de szép! – szaladt ki a száján.
– Meghiszem azt, ezer éve szépítgetjük. De nem elég a külső, a vendégek finom italokra és ételekre vágynak!
A langyos szél meglebbentette a hajukat, ahogy kipakoltak. Az újdonsült felszolgáló megállapította, hogy ilyen tiszta udvaron még sose járt. Alig várta, hogy letehesse a holmiját és szétnézhessen benn.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
