Blue Palace – 3. rész – Valami új, valami szép…

“– Úristen, de szép! – szaladt ki a száján.
– Meghiszem azt, ezer éve szépítgetjük. De nem elég a külső, a vendégek finom italokra és ételekre vágynak!”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Az étterem a maga fehér asztalaival, fehér-narancsszín virágaival, matt üvegű lámpásaival pompásan festett. Kinn is, benn is hívogató volt, de aki megízlelte a konyháját, nem felejtette el egykönnyen. A lecsós csirke és a lecsós nokedli nagy kedvenc volt az étteremben. Egyik sem tűnt könnyű nyári ételnek, mégis sokan kedvelték.

A belső fehér oszlopok, amelyek karcsún emelkedtek az ég felé, szintén eleganciát sugalltak, de az is lehet, hogy Viki képzelete szaladt meg. Nem bánta. Azonnal megérezte, hogy szeretni fogja a helyet. Egy cseppnyi félelem azonban volt benne. Tudta, hogy a munkát bírni fogja, de azzal is tisztában volt, hogy ez nem elég. Ha a főnök elégedetlen lesz, akkor nem biztos, hogy öröm lesz az itt töltött idő. Bírálni pedig mindenért lehet. Enikő előrelátóan figyelmeztette az anyjára, ami nem jelentett jót. Ha az asszony hibát akar találni benne, fog is. De ő tesz róla, hogy ez ne gyakran forduljon elő.

 
 

Apja mellett megtanulta, hogy nem lehet tökéletesnek lenni, de törekedni kell rá. Viki pedig mást sem csinált egész életében, mint ezt. Igyekezett, görcsölt és talán ezért is kellett elmenekülnie. Mindenesetre érdekes volt, hogy hasonló helyzetben találta magát. Legalábbis úgy tűnt.

– Jó estét! – nyújtotta a kezét Enikő apjának, aki épp az étterem konyhájában mártást kevergetett.
– Üdvözöllek, kislányom! – szólt szívélyesen a férfi. – Ne haragudj, de nem tudlak megölelni, ha abbahagyom a keverést, odaég. Enikő már mesélt rólad. Nézz szét, vagy várj, hívom a főnökasszonyt!

Az utolsó szót kissé hangsúlyosabban ejtette ki, érezhető volt, hogy a felesége a főnök.

Ekkor lépett be Éva asszony, aki a maga nemében fenséges látványt nyújtott. Karcsú, magas asszony volt, rendezett rövid, őszre festett hajjal és csinos szemüveggel. Arca szinte ránctalanul merev volt, szeme sem mosolygott.

– Maga kicsoda és hogy került a konyhámba? – kérdezte, mire a másik két szakács és felszolgáló finoman arrébb oldalgott.
– Csengery Viktória vagyok. Elnézést, Enikő ide irányított. A munka miatt jöttem.

A nő végigmérte, de úgy, mintha az eladni kívánt rabszolgát, majd elfintorodott.

– Isten hozta! Remélem, bírja a munkát és nem szalad azonnal haza, ha kudarc éri.
– Ebben biztos lehet, asszonyom.
– Meglátjuk. Holnap kezdhet is. Legyen három próbanapja, aztán kiderül.
– Köszönöm.

Viki azonnal tudta, hogy ezer szemmel fogják követni minden lépését.

– Tízre várom, pihenje ki magát, mert az elkövetkező időkben, ha beválik, nem fog sokat pihenni. Enikő majd megmutatja a szállását. És kérem, ne szandálban jöjjön, hanem megfelelő, nem csúszós talpú lábbeliben! Na, de erről holnap bővebben beszélünk.
– Rendben. Tízre itt leszek.

A nő még egyszer végigmérte és megállapította, hogy satnya. Nem vékony, hanem egyszerűen satnya. Talán, ha van negyven kiló vaságyastól. Valószínűleg két hetet sem bír majd ki, de nem baj, van még hal az óceánban. Csak az a nyomorult szakács ne mondott volna fel. Azokkal mindig sok baj van. Mind követelőző és trehány. Ő viszont nem engedheti meg magának, hogy a konyhájában valami ne legyen tökéletes.

– Viki, már mindenhol kerestelek! – kiáltotta Enikő, amikor meglátta az új munkaerőt.
– Szervusz, anya, ugye nem ijesztetted meg Vikit?
– Remélem, hogy nem nyuszika! És mivel ijesztettem volna meg? Bolondságokat beszélsz!

Viszont nem bánnám, ha nem itt trécselnétek, mert zavarjátok a munkát! Mutasd meg a szobáját, és utána gyere be az irodámba!

– Igenis Főnökasszony! – szalutált viccesen a lány, de az anyja nem mosolygott. Sima arcán megvetés tükröződött. Nem értette, hogy lehet ilyen szeleburdi ez a lány, pedig egész életében gondosan nevelte.

– Gyere! – bökte meg Vikit Enikő. – Ne vedd komolyan! – súgta oda. – Hidd el, nem mindig ilyen, csak szereti játszani az eszét. De apa meg én átlátunk rajta. Ezért is dühös ránk.
– Kicsit megijedtem! – vallotta be a lány.
– Majd idővel hozzászoksz! Ne mutasd, hogy félsz tőle! Ha valakit gyengének lát, akkor rátelepszik és kivérezteti.
– Akkor azért ment el a szakács?
– Igen, de ez titok. Mindenkinek azt mondtuk, beteg lett és nem tud tovább dolgozni.

Viki elnevette magát. Kibámult a teraszra és ámulattal nézte a lenyugvó napot.

– Istenem… – mondta. – Gyönyörű.
– Hidd el, ezt sose unja meg az ember. Viszont ideje megmutatnom a szobád, ne várj semmi extrát, mint mondtam, úgyis csak aludni jársz majd haza.

– Szabadnapom azért csak lesz?
– Olykor, de nem gyakran! – kacagott a másik.

Azzal az étteremtől nagyjából kétszáz méternyire, egy kerti lakhoz terelte, ami kerítéssel volt elzárva mind a főépülettől, mind a vendégek uralta kerthelyiségtől.

A zene is csak gyéren hallatszódott, egyszóval remeknek tűnt. A kis fehér házacska a kék ajtajával olyan volt, mint egy mesebeli kunyhó. Ablakában rózsaszín muskátli nyílott, a bejárat mellett az elmaradhatatlan leanderek pompáztak.

– Ez meseszép! – kiáltott fel.
– Tavasszal újítottuk fel, de nincs semmi más benne, mint egy ágy, asztal és egy szekrény.

Az apró házikó egy mini fürdőből, előszobából, tenyérnyi konyhából és egy szobából állt. Viki a paradicsomnak látta. A bútorok is kékre voltak mázolva. A falakon a háborgó tengert ábrázolta két festmény.

– Cuccolj le, és most hagylak, pihenj! Holnap nem lesz időd már semmire, így használd ki, hogy bejelentkezhetsz az otthoniaknak. És persze van wifi is. Azzal átnyújtotta a kódot.

Egy pillanattal később már csak hűlt helye maradt.

Viki lerogyott az ágy szélére és bőröndjét arrébb tolva bámult maga elé.

Apja nem kereste, csak Luca írogatott neki. Tulajdonképpen senkinek nem hiányzott, csak neki. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy ha meghalna, pontosan ez történne.

Apja kifizetné a temetését, nővére meg sírna egy sort, de az élet menne tovább. És hogy ez jól van-e így, nem tudta megmondani. Mindenesetre érezte, hogy azonnal az önsajnálat mocsarában fog fuldokolni, ami nem volt rá jellemző. Talán a fáradtság tette, talán a naplemente, nem volt fontos.

Szombat este volt, és másnap várta egy új kezdet. Lezuhanyozott és úgy dőlt be a nyikorgó vaságyba, mint egy zsák.

Előző rész
Következő rész:

Blue Palace – 4. rész – Az Adria meg egy beképzelt majom

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here