Börtönben

Nem emlékszem, mikor kezdtek kiabálni bennem a szavak. Kezdetben csak finoman döftek belém párat, aztán mind hangosabban rikoltották azt a két szót, ami aztán minden plakáton, képen, a világ összes eldugott és hivalkodó pontján viszontláttam: kövér vagy. Nem volt okom nem hinni nekik, mert a tükör biztosan nem hazudik. Ahogy néztem magam, vizsgálva a hasam, derekam, tekintetem gúnyosan csúszott a csípőmre, combomra, megállapíthattam, hogy valóban dagadt vagyok.

Nem kövér, hanem disznómód hájas, tokás, zsíros és visszataszító. Nem kell felvennem farmert vagy pólót, szoknyát meg pláne, hogy lássam, mindegyikben kihurkásodik a testem kilencven százaléka. Oly módon vigyorog rám minden zsírsejtem, ahogy azt senki nem láthatja, mert csak nekem szól. Hiába jön azzal anya és a húgom is, hogy bolond vagyok, meg a tükör csal, én látom arcukon a hazugságot. Kétségbeesett módon próbálják elhitetni velem, hogy képzelődöm.

 
 

Nem képzelődöm, ez ostobaság, hiszen látom. Meztelenül már nem sétálgatok a szobámban, ahogy régen, ha egyedül voltam, mert félek, hogy rám ordítanak, takarjam már el szörnyeteg-testem, különben hányni fognak tőlem.

Egy ideig a szavak türelmesen várták, hátha megértem őket. Csak finomkodtak, és annyit soroltak, hogy ne zabáljak! Majd hozzátették, hogy elhagyhatnám a reggelit, az segítene. Nem segített. Egyik este már azt üvöltötték, hogy szánalmas vagyok, amiért nem veszem észre, hogy senki nem szeret. A kövéreket nem kedveli senki. Gúnyolják és leszólják őket. Ezt akarom netán? Erre vágyom? Ha igen, akkor jó úton járok, és nem sokára megtapasztalhatom, hogy a buszon lassan elhúzódnak mellőlem, mert nem férnek el a dupla ülésen.

A kövér ember büdös is, mondta Noémi egyik nap. Nem tud rendesen fürödni, nem éri el a bokáját, a hátsóját meg pláne. Mindenki röhögött, mert Noémit szeretik, vicces és őszinte. Nem nézett rám, de én éreztem, hogy rólam is szól ez a mondata. Este hosszú ideig sikáltam magam, apa be is szólt a fürdőbe, hogy a meleg víz nem ingyen van. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Csak később szentségelt a húgom, amikor nem jutott már neki. Mit mondhattam volna? Hogy még így sem érzem tisztának magam?

Anya minden reggel szendvicset csomagol nekünk, pedig nem kisgyerekek vagyunk. Próbáltam tudtára adni régebben, hogy mások a büfében vásárolnak és az alufóliába gyömöszölt sonkás szendvics szánalmas, de felhúzta a szemöldökét, és annyit kérdett, mikor lettem ilyen sznob? Ennek semmi köze a sznobsághoz, de szívesebben álltam volna sorba még valaha, ahogy többiek, mert ott esélyem volt összefutni a negyedikesekkel, köztük Bendével, aki észre sem vett. Ezt is a kövérség számlájára írtam. Százhatvankilenc vagyok és ötvenegy kiló. Egy tonna.

Továbbra is csomagolta a szendvicseit meg az almát, útközben, vagy amikor leszálltam a buszról az első kukába dobtam mindkettőt, úgyse tudja meg. Csak az almát ettem meg. Este főztem magamnak tojást, és ez lett a kajám ezentúl minden nap. Egy alma és egy főtt tojás. Tökéletes párosítás. Elvis felesége is ezt ette a terhesség alatt, olvastam.

A hétvégi ebédekkel sem volt gondom, mert szinte soha nem eszünk együtt, anya reggel ér haza, apa pedig akkor megy dolgozni. Senkinek sincs kedve nagy, többfogásos ebédekhez. A húgom sokszor panaszkodik már a Mekire, mert sokáig imádta, mostanra azonban a fülén folyik ki a nuggets. A szendvicsmonstrumok meg pláne. Anya rászólt, hogy ne nyafogjon, nem csecsemő, már nyolcadikos. Ha nem tetszik neki, akár főzhetne is. Az ő korában a lányok száz éve már feleségek voltak. Én hallgattam, mert nekem tökéletes ez a helyzet. Nem kell egy kínos ebéd után hánytatnom magam és nincs szükség másféle hazugságra sem, hogy miért nem eszem.

Hónapokig működött a dolog, csak Juli néni, az ofő ne avatkozott volna bele. Behívott magához a kis irodába és megkérdezte, mi van velem, mert sápadt vagyok és alig nevetek mostanában. Megkínált csokis keksszel, de visszautasítottam. Ájtatos hangon megjegyezte, hogy olyan sovány vagyok, hogy egy apró szellő is feldöntene. Nem mosolyogtam a poénján, mert láttam a szemén, hogy hazudik. Nem lehetek vékony, ma is a tükör előtt rám kiabáltak a szavak, és azt üvöltötték az arcomba, hogy büdös disznó, vedd már észre magad! Tudtam, hogy arra értik, hogy ne bámuljam Bendét, hiszen annak a legmenőbb lányok jutnak, nem az olyanok, amilyen én.

Viszont a mérleg azt mutatja, hogy fogytam. Nem valami sokat, öt kilót, de kezdetnek nem rossz. Majd még jobban igyekszem, és ez már nem is lesz nehéz, mert nem kívánom a kaját, sőt hányingerem van minden erősebb szagtól, például fasírttól vagy rántott hústól, amit a fiúk tolnak magukba a büfénél.

Juli néni tudni akarta, hogy otthon minden rendben van-e. Legszívesebben elküldtem volna a francba, mi köze hozzá, meg minek kérdez ilyesmiket. Tanítson, az a dolga, és ájuljon el Adytól, ahogy minden órán. Esküszöm, orgazmus közeli állapotba kerül, ha elszavalja egyik versét. Ennek persze ára van, mindig belőle írat dolgozatot, mert nekünk tudnunk kell, mit gondolt a költő. Szerintem, a költő sem tudta annak idején, most meg jót röhög rajtunk, amiért találgatunk.

Bólogattam neki, mondtam, hogy a szüleim sokat dolgoznak, keveset látom őket, de köszönöm, minden rendben. Nem válaszolt. Aztán persze nem bírta ki és feltette a nagy kérdést: eszel te rendesen, kislányom? Elöntött a düh. Mikor lett anyám helyett anyám? És törölje már le a képéről azt a terézanyás vigyort, mert leordítom róla.

Ehelyett, hogy gyorsabban szabaduljak, azt hazudtam, kivizsgálásra járok, úgy néz ki, hogy túl sok mindenre vagyok érzékeny. Bólogatott. Bevette. Gyorsan felálltam és elköszöntem azzal, hogy sietnem kell haza. Nem tartóztatott. Csak eszébe ne jusson szólni anyáéknak! Megtette, amit a haza megkívánt, és ettől bizonyára megkönnyebbült.

A folyosón azonban úgy megszédültem, hogy le kellett ülnöm az egyik kiszögellésbe a padra. A fejemben dühödten keringett a vér, haragudtam Juli nénire, és mindenkire, aki mostanában azzal piszkál, hogy vézna vagyok. Nem vagyok vézna. Az emberek vagy vakok, vagy hazudnak. Mindkettőt szeretik.

Pár perc múlva jobban lettem, lehiggadtam, és ha nem jön Joci, busszal megyek haza. Általánosban jó haverom volt, de itt a gimiben abszolút eltávolodtunk egymástól. Javasolta, hogy gyalogoljunk, szép a tavasz. Kinevettem. Szép a tavasz… Ugyan mit akar ezzel? Mindenféléről hadovált, felemlegette a közös élményeinket, amik szerinte viccesek voltak. Alig vártam, hogy hazaérjek, untam. Megfájdult a fejem, és legszívesebben megmondtam volna neki, hogy halálosan fáraszt. Szerencsére elköszönt, én meg végre bemehettem a házba. Másra nem emlékszem.

Most a kórházban fekszem. Egy orvos vizsgálja az arcom és hümmög. Azt kérdi, tudom-e miért vagyok ott. Nem tudom, hiszen semmi bajom. Nem kaphattam szívinfarktust és balesetem sem volt.

Gyorsan megrázom a fejem. Ekkor belemélyeszti tekintetét az enyémbe.

– Tudod, hány kiló vagy – kérdi haragosan.

Hallgatok. Mi köze hozzá?

– Hullik a hajad, és a gyomrod üres napok óta – sorolja.

Dacos némaságba menekülök.

Nem vettem észre, hogy nem ettem. Azt sem, hogy jobban hullik a kelleténél, elvégre tavasszal szokott máskor is.

– Néztél mostanában tükörbe? – teszi fel az újabb kérdést ingerülten.

Csak tudná, hányszor. És a tükör, meg a szavak nem hagynak békén. Vicsorogva üvöltik rám szemrehányásaikat. Egyszer azt is mondták, le kéne vésni csontjaimról a sok zsírt, mert a végén vágósúlyba kerülök.

Mégse szólalok meg.

– Meg akarsz halni? – faggat tovább. Nem kérdezi, inkább kijelenti.
– Nem akarok – mondom ingerülten nagy sokára.
– Akkor enned kell. Addig is infúziót kapsz. A huszonnegyedik órában vagy. Majdnem meghaltál. Érted?

Némán meredek magam elé. Ez a férfi semmit nem tud rólam. Az a dolga, hogy életeket mentsen, nem az, hogy kioktasson. Ő nem tudja, mit érzek. Azt sem, mennyire fáj a lelkem, ha meglátom önmagam. Nem érti, hogy ez az egész miről szól. Nem hallja a fejemben tomboló gondolatokat.

Mégis bólintok, hogy egyedül hagyjon.

– Jó – közli. – Küldök valakit, hogy segítsen neked. – Azzal faképnél hagy. Végre.

Segítsen… Ugyan ki és miért? Nem tud segíteni senki, amíg a börtönöm zárva van. Kívül nincs élet számomra. Belül is kevés…

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here