A férjem megbolondult. Azt képzeli, hogy ókori szobrász, rosszabb pillanataiban egyenesen Rodin-nek hiszi magát, mert fennen hirdeti, megváltoztatott engem. Ő? Még el is viselném nagy röhögve, de képzeljék, úgy oson utánam bárhová megyek, mint egy rosszul álcázott magánkopó. Ahogy kilépek az utcára, a nyomomban van. Ez többek között azért is ostobaság, mert amikor dolgozni megyek, és ő is, nincs ideje és lehetősége játszogatni. Úgy gondoltam, ideje móresre tanítani, kaptam én már eleget tőle és belőle. Ezért a lakásban több helyen is „óvatlanul” elrejtettem apró cetliket, amikre hányaveti módon betűket és számokat írtam. Most kicsit bajban vagyok, mert némelyikhez tényleg nehéz kigondolnom bármit is. Itt van ez a 16 PR. A 16 még lehet házszám, óra, de mi a fene legyen ez a két betű? A szeretőm neve? Vagy utcáé? Esetleg egy park? Kénytelen voltam bevonulni a klotyóra negyedórára, pedig igazán nem szokásom addig trónolni, és hosszan keresgélni a Google-on. Persze azonnal kiadta a parkolj és utazz lehetőséget, de nekem csak a rohanj jutott eszembe. Másodiknak látom, hogy említi a cégeknél a közönségkapcsolatokat. No, ez messze nem az. Maradtak az utcanevek. Prohászka Ottokár? Nem jó! Pesti Barnabás? Az se. Podmaniczky János, Frigyes, de sehol egy Róbert, Rajmund, Rezső…Ez így ne lesz jó. Úgy döntöttem, választok egy utcát csak úgy, és az R-rel nem törődöm. Ha követni akar, úgyis követ, még akkor is, ha egy focipályán randizom. És különben is mióta erőssége a féltékeny embereknek a logika?
Ezért én, aki eddig nyugalomban és rejtve éltem, délután elkezdtem magam tenni-venni otthon, de csak a fürdőben. Látványosan ki-be sétálgattam, gyantáztam a lábam, pakolást tettem az arcomra, és közben úgy sóhajtoztam, mint egy szerelmes kamaszlány, mondván, baromira nincs kedvem találkozni Annával, aki elhívott magához, pedig a gimiben voltunk utoljára nagy barátnők. Sikerült összefutnunk egy ekkora városban millió évvel később. Drága férjem, Mr. Columbo, úgy tett, mintha tévézne, majd megunván, telefonozott egy sort, és hangosan röhögött vicces videókon, de csak a hülye nem vette volna észre, hogy engem les. Dörmögött valamit, amikor odaszóltam neki, igyekezett maximálisan eljátszani, hogy elfoglalt. Annyira sajnáltam, mert komoly meló volt számára, hogy macskás történeteken szórakozzon. Látványos vonulásaim ideges rángást idéztek elő a szája sarkában, gondolom, ette a kefét (milyen kefét, ezt sose értettem, és ki ette valaha is?). Ha ette, torkára is ment, így kiment a konyhába és megivott fél liter vizet egy húzásra. Mást nem mert, mert attól tarthatott, hogy kocsiba kell ülnie.
– Kocsival mész? – kérdezte nyeglén, csak ne hallottam volna a mondat végén azt az ideges kérdőjelet.
– Dehogy! Busszal, villamossal, ami jön! – feleltem. – Jó idő van, szeretek ilyenkor kibámulni az ablakon.
– Aha! – felelte, mint aki értené, de nem értett semmit, hiszen az autó ablakán is kilátok, és még azt is tudta, hogy szeretek vezetni.
Sűrűn az órára pislantottam (ott a telefon, nem tudom, ma már ki bámulja a falit!), és végül negyed négykor egy könnyű puszi után elbúcsúztam. Azt mondta, ne siessek haza, érezzem jól magam. A kedves és törődő férjem! Vicces. De az még viccesebb volt, ahogy öt perccel később észrevettem, hogy egy miénkhez igen hasonló Skoda követi a buszt. Aki benne ült, kísértetiesen hasonlított életem párjára. Alig bírtam kifelé bámulni, mert folyton azt néztem, nem fut-e bele a busz hátuljába, annyira közel jött. Végül egy átszállással elértem a Pásztortűz utcát. Abban reménykedtem, lesz olyan házsor benne, amelynek beosonhatok a kapuján, majd kiosonhatok egy másikon. Lett. Egy málló vakolatú, de titokzatosnak látszó, egyemeletes bérház kapuján váratlanul kilépett egy férfi, én meg szemrebbenés nélkül belekaroltam. Annyit mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, nem vagyok szatír, de könyörgöm, játssza már el, hogy együtt vagyunk. Csak pár perc, és békén hagyom. Csinos voltam, ő talán egy-két évvel fiatalabb és vidám. Felnevetett és bólintott. Odasúgta, hogy épp a belvárosba megy az irodájába, kísérjem el. Pontosan a Honvéd utca 16-ba. A 16-ba, kaptam fel a fejem. Égi jel, gondoltam, és a lehető legnyugodtabb arccal szálltam be egy idegen kocsijába húsz méter múlva. Közben szegény férjemre gondoltam, aki most autózhat vissza, és biztosan nem érti, mire volt jó elbumlizni idáig, ha máshová megyünk.
Ha valaki mindezekre azt mondaná, megőrültem, igaza lenne. Mellesleg megjegyzem, az utcán felszedett „kedvesem” minden elvárásomat felülmúlta, már ami a külsejét illeti. Sportos, elegáns, pipa. Fogsor és haj rendben. Mosolya és játékossága elbűvölő. Te magasságos ég, mibe keveredem, mondtam félhangosan, mire az idegen azt kérte, meséljek magamról, mert igen kíváncsi rám. Belefogtam, miközben a mögöttem lévő Skoda megpróbált nem lemaradni a nagy forgalomban. A drága uram már biztosan meg is ette azt a bizonyos kefét. Egészségére, nem árt meg neki!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
