Créme Brulée – 3. rész – Ki az a “B”?

“– Parancsoljon, ezt itt felejtette – mondta Laura és gyorsan átnyújtotta neki.
A titokzatos férfi ráemelte tekintetét és csak ennyit mondott:
– Köszönöm, de nem csak ezt.És már ott sem volt. Hogy mit értett ez alatt, nem lehetett tudni. Laura viszont belepirult a rövid közjátékba. Akkor, abban a pillanatban eldöntötte, hogy kideríti, ki lehet a sármos pasi. No meg kije lehet neki Évám?”

Az előző részeket itt olvashatod

Már lassan dél lett, amikor megérkezett az az idős úr, akit fura hangsúllyal ajánlott Laura figyelmébe Madame Novák. Mintha nem arra utalt volna csak, hogy a beszéde fura, jelentsen ez bármit, hanem a kellemetlen jellemére is. Nem ijedt meg az ilyenektől, volt része már sok tolakodó fiatal és idősebb vendég leszerelésében. Remélte, hogy ezzel is megbirkózik. Nem akart előre rágörcsölni a problémára, amely nem is létezett.

Megfejthetetlennek tűnt a férfi kora, bácsinak semmiképp sem lehetett nevezni, mert annyira elragadó volt a legalább hetven évével. Kockás zakója, világosbarna nadrágja úgy mutatott szikár alakján, mintha egy régi képeslapról lépett volna le, amikor a nők még a bokájukat is alig villantották meg szemérmességükben. Fehér szakálla, sötét keretes szemüvege még jobban kiemelte ragyogóan kék szemét.

 
 

Laura azonnal megállapította, hogy belül fiatal. Csak ez a fránya test! Az űzött vele tréfát. Valóban a pulthoz ült, ahogy jelezte előre Madame Novák, és újságot vett elő kabátja zsebéből.
– Maga új itt? – kérdezte ingerülten.

Laura meglepődött. Tudta, hogy egyes vendégek szeretnek beszélgetni, de most a gondolatai máshol jártak.
– Igen, ma vagyok először. – Az öreg morgott valamit.
– Az emberek jönnek-mennek. Nem divat ma az állandóság – jegyezte meg félhangosan.

A lány nem válaszolt. Igazat adott neki, de még nem érezte, hogy beszédbe kell elegyednie a vendéggel.
– Mit parancsol? – kérdezte mosolyogva.
– Azt parancsolom, hogy süssön a nap egész nap.

A váratlan válasz hallatán Laura nevetni kezdett. Már értette, hogy mitől furcsa a férfi. Azonnal megtetszett neki ez hóbortos beszéd.
– Elintézem! – kacagott. – Addig esetleg egy tejeskávét?
– Hát mi vagyok én? Kisgyerek? Presszót kérek, erőset és cukor nélkül.
– Meg a napsütést, ugye?
– Hát a nevetést már megkaptam, így egyelőre elég lesz a kávé meg egy fánk csokoládéval a tetején.

Az új pultos lány pillanatok múlva egy virágos szalvétán tálalta a fánkot, mellette a méregerős feketét. Egy pohár vizet is a pultra helyezett. A férfi bólintott, széthajtotta az újságját, és szálegyenes háttal olvasni kezdett. Néha kitekintett a lapok mögül, de nem is érdeklődés, inkább valamiféle csodálkozás ült a tekintetében. Látszott rajta, hogy valami foglalkoztatja, mégsem mondja ki.

A forgalom egyre nagyobb lett. Sokféle ember jött-ment, voltak köztük igazán elegánsak, akikről sütött a gazdagság, és olyanok is, akik épp csak a hely légköre miatt fordultak be egy kávéra.

Érdekes volt nézegetni a fáradt vagy kevésbé fáradt arcokat, hallgatni a csacsogást, szemlélni a sietős lépteket.  Megint meg kellett állapítania, hogy szereti az embereket, érdekli őt a sorsuk, és ha nem is tudja mindet megismerni, szeret kitalálni hozzájuk egy fordulatos történetet. Sokszor azon kapta magát, hogy elmosolyodik, ilyenkor a vendégek is hálásan visszamosolyogtak, ha épp észrevették. A Créme Brulée kezdett izgalmas hellyé válni a szemében. Azt nem is sejtette, hogy Madame Novák őt figyeli. Így nem látta arcán a csodálkozást és a felismerést. Pedig az asszonyt már kevés dolog lepte meg az életbe. Ezen a napon viszont hatalmas felismerésre tett szert. Még nem tudta, örüljön-e neki vagy sem, mindenesetre jobbnak látta hallgatni róla. Vannak ki nem mondott titkok, amelyek évtizedeken át tudnak szunnyadni, hogy aztán felébredjenek, és felkavarják az állóvizet. Ennek viszont nem biztos, hogy eljött az ideje. Az persze nem volt titok, hogy ez a lány a sugárzó lényével már az első nap mindenkit levett a lábáról.

Délután négy körül, amikor már Laura munkaideje a vége felé közeledett egy virágküldő szolgálat futára lépett be a kávézóba. A kezében egy hosszú, elegáns doboz volt, rajta masni.

Tanácstalanul nézett szét. Juditka szemével magához intette. Laura épp az egyik vendégnek ajánlotta a macaront ajándék gyanánt.
– Csomagot hoztam – mondta a kissé ragyás arcú virágos fiú.
– Igen, ezt mindannyian látjuk – kacagott fel szemtelenül a lány. – És kinek?
– Annak, aki a pult mögött áll – hangzott a furcsa válasz.
– Nekem? – csillant fel a pimasz szempár. – Nekem? –kérdezte még egyszer.
– Azt hiszem. Tessék! Itt kellene aláírni! –És már nyújtotta is a tollat. Régmódi töltőtoll volt nála, amit már alig lehetett valahol látni.

Juditka csak azért nem tapsikolt örömében, mert tudta, hogy nem illene az elegáns hely szelleméhez. Még soha ilyen csinos csomagot nem kapott. El sem tudta képzelni, ki küldhette neki. Talán egy régi hódolója? Vagy Barna, aki előző hónapban csúnyán szakított vele? Esetleg egy vendég?

Kikapta a fiú kezéből a dobozt, és úgy tette le maga elé, mintha az érintésétől akár elporladhatott volna a papír. Nem is figyelt a srácra, aki borravalót nem kapva, morogva távozott.

Felemelte a szaténszalagos csomagolást, és megpillantotta a világ legszebb vörös rózsáját. Egyszerűen tökéletes volt. Minden levele úgy állt, mintha rajzolták volna. A szirmai élénken, bársonyosan ragyogtak.
– Magasságos szent Kleofás! – kiáltott fel.

Ezt már Izabel sem bírta és tekintetében némi irigységgel felszisszent:
– Ez nem semmi, kisanyám! Vajon mit kell csinálni, hogy az ember ilyet kapjon?

Laura is közelebb lépett. Valóban szép volt. Mellette egy aprócska kártya hevert.

Juditka ábrándos arccal felemelte.
– Állandóan. B. – Ennyi állt rajta.
– B, mint Barna? Az idióta expasid? – kérdezte Izabel undokul? – Az, aki egyik napról a másikra faképnél hagyott, pedig előtte eljegyzett?

Judit arca kissé elkomorult. Felvillant előtte Barna gúnyos arca, amikor közölte, hogy unatkozik a kapcsolatukban, mert Judit szürke. És ezt így mondta pontosan. Nem tett semmit hozzá, ezért maradt meg ennyire benne. Nem lehetett tudni, hogy szürke a külseje, az ágyban az, vagy egészében véve ő maga a szürkeség, árnyalatok nélkül.
– Nem tudom – mondta bizonytalanul. – Lehet, hogy megváltozott?
– Aha, ezer százalék! Ha majd piros hó esik… – nevetett fel a másik.
– És ha mégis? – szólt közbe önkéntelenül Laura.
– Mucika! Gyere le a földre a kis felhőről, amin csücsülsz!

Judit összezavarodott. Változnak-e vajon ekkorát a szemét pasik? Ha nem Barna, akkor ki lehet az a B? És mit jelent ez az állandóan? Csak jót, ez biztos, mert senki nem küld csodálatos virágot, ha állandóan utál vagy un valakit.

Azért magában elraktározta a jó érzést, és úgy döntött, hagyja, hadd derüljön ki. Úgysincs túl még a szakítás utáni sokkon, bár nagyon szerette volna elengedni a fájdalmat.
– És még illata is van – tette hozzá végül, igaz csak magában.

A beszélgetésnek Madame Novák berobbanása vetett véget.
– Rózsa! – jegyezte meg epésen. – Szeretném, ha a szerelmi életeteket nem itt élnétek. Munkára fel, a virág meg repüljön le a pultról, ez mégiscsak egy kávézó, nem egy virágbolt!
A lányok szétrebbentek, és mindegyik fejében kérdések motoszkáltak. Laura elgondolkozott azon, hogy miért nem volt benne megszólítás? Miért csak egy szó és egy betű? Mi tartotta vissza Barnát, hogy aláírassa a nevét? Ennyire titokzatos akart maradni? Vicces, miután eljegyezte Juditkát.

Fél ötkor lejárt a munkaideje. Az első nap elröppent. Sarkát feltörte a kölcsönkapott cipő. Amikor kibújt belőle, azonnal kitapintotta a hólyagot.
Nem volt kellemes belepasszíroznia magát a máskor kényelmes tornacipőjébe.

Miközben átöltözött, Izabel mellé libbent.
– Jelenésed van! Vár a főnökasszony.
– Azonnal
– nyugtázta.

A gömbölyű asszony szemüveggel az orrán ült az irodájában. Előtte a laptop, mégis tollal jegyzetelt. Laura kopogott a félig nyitott ajtón, majd belépett.

Madame Novák felnézett.
– Figyeltem magát egész nap – mondta. – Ügyes, rátermett. Remélem, ez így is marad, és nem csak a mának szólt. Holnap kezdhet rendesen. Maradjon a pult mögött. Viszont jöjjön normális lábbeliben. A kötényt és az inget tegye a mosodába, majd Ingrid intézkedik róla. Van kérdése?
– Nincs
– mosolyodott el az új munkaerő boldogan. – Azaz van… A fizetés…
– Igaz, igaz. Megegyezünk. Az első hónap után, ha minden rendben lesz, megemelem. Most ennyi – nyújtott át egy papírlapot.
Ez 20 százalékkal kevesebb volt, mint az előző munkahelyén. Számított rá. Viszont ezerszer jobban élvezte az új helyet.
– Köszönöm. Akkor holnap.
– Ne késsen! Gyűlölöm, ha valaki pontatlan.
Laura elmosolyodott. Anyja is mindig ezt sulykolta belé.
– Nem fogok, ebben biztos lehet. Viszlát és jó munkát Madame Novák.

Felszabadultan csukta be maga után az ajtót, és megállapította, hogy szép az élet. Az őszi napsütés bágyadt ragyogással világította meg a nyártól búcsúzó utcákat. Egy cseppet sem volt fáradt, és ha feltört sarka nem sajgott volna a cipőben, minden tökéletes lett volna. Új cipő vásárlásához azonban most nem volt ereje.

Jól esett neki a séta, a kirakatok bámulása. Az egyik előtt, amelyben régiségeket árultak ott felejtette a szemét. Egy világoskék ládikó hívogatta befelé. A bolt a Vén Macska nevet viselte, ami jobban illett volna egy kocsmához. Nem bírta ki, hogy ne menjen be. Még akkor is, ha tudta, hogy benn nem épp olcsó kacatok várják.

Vett egy mély levegőt és rámosolygott a kopott dobozkára. Egy pillanat múlva már benn is volt az üzletben. Meglepően sok volt a vásárló vagy nézelődő. Mégis a benti forgatagban azonnal kiszúrta a titokzatos férfit, aki a kávézóban hagyta a telefonját. Meg valamit…Ahogy ő mondta. Nem volt egyedül. Egy alacsony, vidám tekintetű nővel beszélgetett, akinek többször megérintette a karját.

Folytatás kedd este

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here