Créme Brulée – 6. rész – Olivér

– Van egy kis gond!  – közölte a srác. – Azaz több is.
– Na, mondd! – biztatta.
– Nem tudom a neved.
– Én se a tied
 –súgta oda neki a lány kuncogva.
– Na, szép.
– Laura vagyok. És a mi a gond még?
– Oliver vagyok, te meg az a lány, aki zokniban szolgál fel, és elfelejti a nevem.
Laura elvörösödött.
Madame Novák épp ekkor érkezett meg.

Az előző részeket itt olvashatod

– Laura, megkérhetem, hogy fáradjon az irodámba! – szólt oda félhangosan a lánynak, ahogy elhaladt mellette.

 
 

Laura elsápadt, mert tudta, hogy alapos fejmosásban lesz része. Lehet, hogy már második nap repül?  És a zöldszemű is hallotta Oliver cseppet sem vicces megszólalását, aminél égőbb aligha érte mostanság. Hirtelen mindenkire megharagudott. A fiúra, aki figyelmetlen volt, önmagára, aki pláne az volt, madame Novákra, akinek épp abban a pillanatban kellett belépnie. Az viszont nem volt tiszta előtte, hogy vajon a titokzatos férfivel együtt érkezett-e vagy egészen véletlenül vele egyszerre. Teljesen mindegy volt, mert a helyzetet már semmi nem ronthatta jobban.

Besántikált az apró irodába, ahol tegnap még oly boldog volt és várt. Madame Novák még írogatott valamit, majd hosszú másodpercek múlva feltekintett, és egyenesen a szemébe nézett.
– Kedvesem, attól tartok, nagyon rossz hírem lehet, ha nem merte elmondani nekem, hogy valami gond van a lábával. Azt azért feltételezem, hogy nem puszta szórakozásból álldogált zokniban ugyebár…
– Nem, asszonyom.
– Akkor kérem, magyarázza el nekem a helyzetet! Foglaljon helyet!

Laura leült, kihúzta magát. Mint aki karót nyelt, úgy feszült meg a teste. Elhadarta a reggelt, és gyorsan hozzátette, hogy azért nem merte elmondani, mert félt, hogy azonnal kidobják, pedig ő nagyon akar dolgozni.

Nagy meglepetésére Madame Novák felnevetett. Szeme játékosan csillogott.
– Emlékeztet engem valakire, akit ismertem – mondta vidáman, amikor abbahagyta a kacagást. – Pontosan ilyen szeleburdi, de lelkiismeretes volt, mint amilyennek magát látom.

Laura nem tudta, hogy ez jó vagy rossz, ezért hallgatott.
– Hát ide figyeljen! Tudom én, hogy a munka fontos, de megértheti, hogy a látszat is. Mit gondoltak volna az emberek a kávézóról, no meg rólam, ha meglátták volna, hogy zokniban van? Ez egy elegáns hely, stílusa van, és ehhez a zoknis láb nem passzol.
– Megértettem. Elnézését kérem – hebegte a lány. – Máris összeszedem a cuccom és eltűnök.
– Nonono! Mondtam én valami hasonlót? Azt valóban szeretném, ha hazamenne, és borogatná a lábát, hogy holnap újult erővel kezdhessen. Rendben?

Laura majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől. Az aranyszívű asszony nem rúgta ki, sőt érezhetően kedveli, legalábbis ez jött le a szavaiból.
– Köszönöm, higgye el, holnapra minden rendben lesz! Itt leszek nyolcra pontosan!
– állt fel sugárzó arccal.
– Merem remélni, hogy nem zokniban! – kacagott fel újra az asszony.
– Semmiképp!
– kiáltotta Laura mosolyogva.
– Akkor most menjen, azaz ne! Várjon, megkérem Olivert, vigye haza magát! Nehogy a végén még pár kaput magára húzogasson útközben.

Oliver, mintha tudta volna, mikor kell jönnie, megjelent. Csúfondáros mosolya abban a pillanatban lehervadt az arcáról, amikor meglátta a lányt. Tudta, hogy miatta került bajba, ezért azonnal bűnbánó arcot varázsolt a fejére.

Madame Novák elmagyarázta neki, hogy mit vár tőle, erre a srác bólogatott, és odaugrott Laurához, majd felnyalábolta, mint egy csomagot.
– Gyere, kiviszlek itt hátul, jobb, ha nem látnak a vendégek.
– Tegyél le, nem vagyok béna! Tudok járni, csak nagyon fáj!
– szólt rá mérgesen a lány.
– Jól van, ne harapj, csak segíteni akartam.
– Már segítettél eleget
– morogta, és az is eszébe jutott, hogy ha hazamegy, nem fogja látni a zöldszeműt.

Ettől kissé elkeseredett Ez egy rossz nap. Különben is ki tudja, mit gondol a férfi róla, hiszen hallotta, hogy Oliver milyen kellemesen leégette. Valószínűleg semmit, tette gyorsan helyre magát. Azt sem tudja, hogy ő létezik.

Nem tehetett mást, kisántikált az udvar felé, ahol a srác furgonja várakozott.
Szép pár lennének! – gondolta Madame Novák, ahogy utánuk nézett.

Oliver, aki kifutófiút játszik, pedig az apjáé a legnagyobb birtok a megyében. És a lány, aki hajszálpontosan úgy néz ki, mint valaki, akit régen elveszített, mert keményfejű és még keményebb szívű volt.

Aztán félredobta az emlékezés könnyű fátylát, és újra a régi arcot varázsolta magára. Üzletasszony volt, kemény és céltudatos, erre ez a fiatal nő majdnem lerántotta róla az álcát. Ezt nem engedhette meg magának.

Oliver a lány tiltakozása ellenére besegítette a furgonba. Laura úgy érezte, már nem is fáj a lába olyan nagyon, de azért a zokniban való flangálás biztos nem tett jót neki. Szíve mélyén sejtette, hogy bánatát legfőképp az okozza, hogy kimarad a kávézó aznapi eseményeiből, és semmi közelebbit nem tud meg a rózsáról és annak küldőjéről. Vajon igaza lehet Lucának, aki szerint azt a csomagot is neki szánták? És ha igen, jó vagy rossz szándék rejlik mögötte?

– Ne haragudj rám, hogy ostoba voltam! – mondta Oliver, amikor elindította a kocsit. – Túl nagy a szám, és azonnal kimondom, amit gondolok.

– Igen, tapasztaltam. Már úgyis mindegy. Talán jobb is így, mert tényleg be kell borogatnom.
– Megmondanád a címed? Nem tudom, hová szállítsam a sérültet!
– A fiú ránézett kedves, bűnbánó mosolyával és Laura nem tudott rá haragudni.
– Galagonya utca 22. Nincs messze, haza is tudtam volna menni.
– Tényleg nincs, de jobb, hogy nem bicegtél haza a városon át zokniban. Talán rontott volna az imázsodon!

Ezen mindketten nevettek. Jó érzés volt, hogy az kisvárosi Alain Delon rövid ismeretségük alatt többször is megnevetette. A gyér forgalomban pár perc alatt a kedves kis közben voltak. A lány felnézett az ablakára, és akkor tudatosult benne, hogy fel kell másznia az első emeletre.
-Oliver követte a tekintetét. Azonnal kitalálta félelmét.
– Felkísérlek, ha nem bánod! – mondta neki a lehető legtermészetesebb módon.

Laura bólintott. Jól esett neki a kedvesség, ezt nem tagadhatta. Óvatosan szállt ki, de még így is sajgott a lába. Bepötyögte a kapukódot, mielőtt azonban kinyithatta volna, a srác odaugrott és kitárta előtte.
– Kisasszony! A rezidencia ajtaja nyitva áll! Kérem, fáradjon be!
– Egy bohóc veszett el benned, ugye tudod?
– Igen, apám is ettől retteg. Főleg, amikor megmondtam neki, hogy kötéltáncos akarok lenni.
– Na ne!
– nevetett Laura. – Viccelsz!
– Aha, az azért nem menne. De te megint nevettél. És ez nekem tetszik
– közölte keresetlen módon.
– Az elsőn lakom… – A lány gyorsan váltott, mert kicsit zavarba jött.
– Valahogy sejtettem. Mit szeretnél? Felvigyelek vagy belém kapaszkodsz?
– Maradjunk az utóbbinál. Tizennyolc lépcsőt kibírok.
Most Oliver álla esett le.
– Te megszámoltad?
– Nem én, hanem a húgom, mert sokallja.

A tizennyolc lépcső végül nem tűnt egetrengetően soknak. Ahogy Laura belekapaszkodott a fiú karjába, megérezte, hogy inas teste kemény izmokat takar. Az inge alatt fel sem tűntek neki. Végtelenül jól esett neki a segítség. Nem tudta, behívja-e, vagy egyszerűen csak köszönetet mondjon, de mielőtt ezen elgondolkodhatott volna, Oliver megszólalt a kékre festett ajtó előtt:
– Innen menni fog? Most mennem kell, késésben vagyok, de ha nem bánod, délután beugrok megnézni, hogy vagy.
– Köszönöm, rendben leszek. Ne haragudj, hogy feltartottalak!
– Bolond nő! Ne feledd, hogy erre utasítottak!
–  És kacsintott egyet szemtelen módon.
– Menj, nehogy te is pórul járj! A többit már elintézem.

A fiú elmosolyodott, és el is tűnt egy szempillantás alatt.

Laura lerogyott a kanapéra, és csak ült kimerülten. Pár perc múlva kibújtatta lábát a zokniból és megnyugodva látta, hogy talán nem akkora a baj, mint sejteni lehetett. Elsántikált a fürdőszobáig és egy kis törülközőt keresett. Megnedvesítette, majd a lábfejére tekerte. Ez viszont nem volt jó ötlet, mert lépés közben leesett.

Maradt a kanapén fekvés és felpolcolás. Végtelen megkönnyebbüléssel adta át magát a nyugalomnak. Kinn csend volt, néha egy-egy autó hangja szűrődött csak be. Jó volt feküdni, álmodozni az idegenről és kicsit elhinni, hogy talán egyszer egy ilyen csodás pasi szemet vet majd rá.

Vajon milyen lehet Luca főnöke, akiért annyira odavan? Vajon sikerült-e ma felhívnia magára a figyelmet? Őt ismerve, valószínűleg már mindent megtett, hogy előtérbe kerüljön.

Csak három óra múlva folytatódott ez a gondolatsor, mert Laura önmaga számára érthetetlen módon, elaludt. A csengőszó ébresztette fel. Két emberre számított: Lucára és Oliverre. Végül is igaza lett.

Folytatás hétfőn

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here