Amikor ma csengett a telefonom ebédidőben, nem vettem fel. Háromszor is próbálkozott valaki, de én hárítottam. Jóval később hívtam csak vissza. Noémi néni keresett, aki a bölcsi vezetője.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Elmondta, hogy szerveznek egy Anyák napi műsort, nem kell semmi komolyra gondolni, csak énekelnek a gyerekek közösen egy dalt, elmondanak egy versikét, és szeretné, ha ott lennék. Úgy meglepődtem, hogy annyit tudtam kinyögni, hogy viccel? Erre enyhe sértettséggel a hangjában közölte, hogy eszében sincs, ő úgy látja, hogy Timinek anyja helyett anyja vagyok egy ideje, és nem meri megkérdezni, mi lett a feleségemmel. Timi mindig azt mondja, ha valaki faggatja, hogy Álomországban él.
Nem tudja, ez alatt mit ért, talán annyit, hogy álmában még jelen van, de gyanítja, hogy valamelyik meséből szedte a kifejezést.
Kis híján elnevettem magam. Annyit mondtam, ott leszek mindenképp május 2-án négy órakor.
Mostanában rászoktunk arra, hogy minden este olvasok vagy mesélek neki. Nem mondom, hogy könnyű, mert sokszor majd elalszom, meg kedvem sincs, de aztán a friss, illatos kisbabám odabújik mellém, és azt mondja, apa, mesélned kell. Ennyi. Én meg nem tehetek mást. Meséltem én már neki akkora ökörségeket, hogyha a kutya megenné, megveszne tőle, de neki tetszenek. Hálás közönség.
Van egy kedvence, ami szerintem félelmetes is, és bánom is, hogy kitaláltam, de már nincs menekvés. Ez a mese egy lányról szól, aki nem talál haza a ködben, de útközben sok érdekes állattal és emberrel találkozik, akik olykor viccesek, máskor ijesztőek. Timi sose fél, mindig azt mondja, majd jön valaki, aki kimenti onnan a mesebeli lányt. Talán az apukája.
Ilyenkor persze meghatódom. De a legtöbbször csak a napunkról mesélek, a szigorú takarító néniről az irodában, az ügyetlen portásról, aki becsukta az ujját az ajtóval. Ezeken hangosan nevet. Persze alig győzök kitalálni új dolgokat, ezért némelyik történet igen vadra sikeredik.
Pár nappal ezelőtt váratlanul felhívott a feleségem. Kérte, hogy találkozzunk. Nem akartam nemet mondani, mert a válás amúgy is macerás dolog, gondoltam, jobb, ha átbeszéljük egy veszélytelen terepen.
Timit átvittem anyámhoz, aki haragos tekintettel méregetett. Sehogyan sem értette, minek ez a nagy találkozás, ha Annamari arra sem képes, hogy egy pillantást vessen a lányára. Nem akartam vitatkozni vele, csak kértem, hogy ne etesse túl. Két órán belül már érte is jövök, és nyolckor már ágyban lesz, mint mindig. Bólintott, de nem enyhült. Benne volt a tekintetében, hogy ostobának tart. Ennyit az anyákról, akik elfogadók és rajonganak a fiukért. Természetesen szeret engem, csak más mércével méri az életem, mint én.
Egy kis kávézóba beszéltük meg a találkozót a Ráday utcába. Alig találtam parkolóhelyet, ezért késtem is pár percet.
Annamari idegesen dobolt az asztalon és azonnal megjegyezte, hogy sejtette, hogy megváratom. Remek, gondoltam, jól kezdődik.
Egyébként csinos volt, talán fogyott is, vagy csak nyúzottabb lett az arca, nem tudtam eldönteni. Az viszont azonnal feltűnt, hogy drága óra volt a csuklóján. Egy táskát vagy cipőt sose tudtam volna megítélni, de az órákat ismerem. Az a darab nem bóvli volt és biztos nem volt kevesebb fél millánál. A lottón biztosan nem nyert, ezért csak egyet jelenthetett: felszedett valami gazdag csávót, akit elkápráztatott.
– Parancsolj, mi volt annyira fontos, hogy telefonon keresztül nem lehetett megbeszélni?
Ahogy rám nézett, tudtam, hogy komoly dologról van szó.
– Szeretném megsürgetni a válásunkat! – mondta.
– Ezt hogy érted? Ha nem akadékoskodunk, egy éven belül mehetsz utadra – válaszoltam ingerülten.
– Nem akarok vitát – mondta békülékenyen. – A fél lakást és a kocsi felét akarom, de hamarabb.
– A kocsi az enyém, előtted is az enyém volt. A lakást meg majdnem eladtad a fejünk felől, mi a francot akarsz még siettetni ezen? – csattantam fel.
– Jogom van hozzá, elvégre házasok vagyunk, és ez egyelőre nem múlt idő! Szükségem van a pénzre, mert vállalkozni akarok.
– És mi lesz Timivel? Őt nem akarod? – kérdeztem undokul, bár a szívem a torkomban dobogott.
– Tudod… Szeretem őt, de sose állt közel hozzám… Valljuk be, nem voltunk szerelmesek egymásba, és én így vagyok a gyerekünkkel is. Mindenkinek jobb lenne, ha veled maradna.
Felnevettem.
– A jó anya megszólalt… – mondtam gúnyosan.
Annamari kinézett az ablakon és hallgatott.
– Úgysem értenéd… – jegyezte meg.
– Mi a jó francot ne értenék azon, hogy te a lakás felét akarod, meg gondolom, ami benne van, annak is, és a kocsit, de a gyerekedet nem?!
– Viktor! Hagyd ezt abba… Nem ezért jöttem. Szeretnék gyorsan elválni, mert különben a gyerek, akit a szívem alatt hordok, a te nevedre kerül.
A döbbenettől megnémultam. Annamari, az antianya terhes? Ilyen nincs! Ennyire nem ismeri önmagát? Vagy tényleg csak Timit nem képes szeretni? Minek neki még egy, ha ez az egy tündér nem kell neki?!
– Gyereket vársz? Ezt nem mondod komolyan – jelentettem ki idegesen. Mintha ez engem bosszantana. Bosszantott is, de legfőképpen fájt. Nem a tény zavart, hanem, hogy Timinek olyan anyja van, akinek ő nem kell, csak egy másik.
– Ilyesmivel nem viccel az ember. Nem terveztük, ahogy veled sem, de nem bánom. Gyuri szeret engem és boldog, hogy lesz egy fia.
– Gyuri… És ez a Gyuri mit szól ahhoz, hogy neked van egy lányod, akivel nem törődsz?
– Semmit. Azt mondja, hogy a fiunk lesz a legjobb dolog az életünkben. És elmondtam neki, hogy Timi csak egy baleset volt.
– Timi nem egy baleset! Ő egy érző lélek, egy kislány, akinek olyan ribanc anyja van, mint te – kiáltottam fel hangosan. Páran az asztalunk felé néztek.
– Nem vagyok ribanc. Te ugyanazt tetted, amit én, csak te nem maradhattál terhes. A pasiknak lehet, azok felmentést kapnak, mert a kettyintés az nagyon macsós. A nők hasonló esetben azonnal kurvák lesznek. Nem túl igazságos ez…
Legszívesebben megütöttem volna. Néztem makacs száját, amelyből kihullott a sok ostobaság, és megijedtem magamtól, amiért annyira ostoba voltam, hogy nem vettem észre, hogy ez a nő ilyen és nincs benne sem több, sem kevesebb, mint, ami látszik.
– Tudod – mondtam sóhajtva, – nem az a baj, hogy nem figyeltünk oda, pontosabban az is, hanem az, hogy ennek következménye lett. Méghozzá egy gyerek, akinek az életéért mi felelünk. És te ezt nem akarod felvállalni.
– Lehet… De nem vagyok rá képes. És ezt tudom. Ezért hagyom nálad. Ez a legjobb, amit tehetek.
– És én mit mondjak neki, ha rólad kérdez?
Annamari összeszorította a száját és hallgatott. Várt.
– Mondd neki, hogy meghaltam! – mondta – Az lesz a legjobb – tette hozzá.
Igaza volt. Ennél jobbat kitalálni sem tudnék. Majd leguggolok a két és féléves lányomhoz és annyit mondok neki, anya elment?! Az anyukád a mennyben van… Csodás… És ő meg ezzel a tudattal fog élni ezután? Nem lesz mindig kicsi… Mi lesz később, ha netán rájön, hogy hazudtam, azaz mindketten hazudtunk?
És még mondja valaki, hogy a férfiaknak piszok egyszerű minden. Pofán is vágom.
fotó: Pinterest
