Olvasva egy remek posztot (Todorovits Rea írása), amely ezt a kérdést boncolgatta, pontosabban tette fel olvasóinak, az járt a fejemben, hogy vajon én mikor hallottam ezt életem során. Volt-e olyan szakasz vagy pont, amikor valaki csodálatosnak látott? Gyerekként nem. Annak a generációnak vagyok a tagja, akiket nem ajnároztak, nem tettek istenkirállyá, ahogy manapság a gyerekeket. Mi még gyerekek voltunk és lehettünk, a felnőttek dolgába nem szólhattunk, nem is érdekelt senkit, mit gondolunk. Viszont megvolt az a szabadságunk, hogy gyerekfejjel gyerekproblémákkal foglalkozhattunk. Nem erőltették ránk a döntéseket. Ennek persze az volt a hátránya, hogy különlegesnek sem láttak, mert gyerek voltam, és a felnőtteknek volt más dolguk, mint engem csodáljanak.
Kamaszként vajon ki csodálatos? Még magunk se hisszük el, hogy azok vagyunk, ellenkezőleg. Minden bajunk van a testünkkel, a pattanásainkkal, a felnőttek hazug életével, a szerelemmel és úgy egészében véve a Föld bolygó minden lakójával. Kivételt képeznek a messze élő és ragyogó sztárok, énekesek, együttesek, színészek, akik élete csupa szín és csillogó máz. A szerelem se adott nagy rajongóbázist, mert nem ebben az időszakban a legszebb az ember. Hiába hiszi, hogy egyedi, visszanézve megmosolyogtató a frizurája, stílusa, no meg feltűnősködése.
Fiatal felnőttként már ideje lett volna, hogy valaki észre vegyen, de bevallom, sokkal szebb lányok voltak a szórakozóhelyeken, ahová jártam, és én úgy láttam, hogy hatszáz lányból ötszáz biztosan jobban néz ki, mint én. Valószínűleg mások is hasonlóan gondolkodtak, mert megint nem éreztem a csodálatot. Azért volt egy-két szerencsétlen flótás, akinek bejöttem, de őket meg én nem vettem emberszámba.
Természetesen férjhez mentem, ahogy az már lenni szokott és abban a kezdeti lelkesedésben elvárható lett volna, hogy a férjem elájuljon tőlem, de valahogy ez is elmaradt. Teltek az évek, megéltem jókat, rosszakat, anya lettem, és talán ez időben éreztem magamról, hogy több vagyok, de csodálatosnak nem mondtam volna magam. Változott a testem, lelkem, és ezzel együtt az élethez való hozzáállásom. Amikor rájöttem, hogy talán jó lenne, ha valaki mégis észre venne, miután ezt nem sikerült addig elérnem, addigra elváltunk, megnőtt a gyerekem, és hirtelen azt vettem észre, hogy kinyílt a világ előttem. Ebben az új világban megtaláltam a helyem, még a szerelem szele is megsuhintott, de aztán az is tovaszállt. Most itt vagyok, és az jár a fejemben, vajon járt-e valamikor nekem a csodálat? Vajon azt azért kapja az ember, mert letesz valamit az asztalra, vagy elég csak lennie? Lehet-e egyszerre valaki csodálatos ember, anya, nő, feleség, szerető, barát és sorolhatnám? Vagy mindig lesz pár lyuk, amelyiken bekukkantva rájönnek mások, hogy valami nem kerek.
Visszatekintve mégis azt kellene gondolnom, hogy hibáztam, mert nem láttam önmagamat szépnek, jónak és mondjuk ki, csodálatosnak. Pedig mederben tartottam az életem, igyekeztem jó anya és feleség lenni, teljesíteni a munkahelyemen, ápolni a barátságaimat, törődni a szüleimmel, és mindezt úgy, hogy ez mások szemében természetes. Nem az. Mindenhez hatalmas erőre van szükség, és ezt az erőt nem árulják a plázákban. Nem lehet belőle dekára venni, nem lehet összekaparni a morzsákat a doboz alján. Mégis kerítettem eleget, ahogy mindenki más, aki elhitte, hogy annyi elég, amennyi jutott neki.
Igen, legtöbben csodálatosak vagyunk saját törékeny és semmitmondónak hitt életünkben. Minden reggel felkelünk, erőt gyűjtünk, megharcoljuk a csatáinkat, és azt szeretnénk, hogy ezt értékelje valaki. Mégis kevesen teszik. Viszont nekünk az lenne a legfőbb feladatunk, hogy ezt tegyük. Csakis azért, mert nem vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, örökösen vékonyak, fiatalok, jók, türelmesek és bátrak, de akkor is itt vagyunk ebben a nehéz, de elképesztően gyönyörű világban, ahol minden perc egy örökkévalóság, és sose ismétlődik meg.
Az a dolgunk, hogy meglássuk magunkat. Ha ez sikerülne, akkor már nem gondolkodnánk, vajon vagyunk-e elég kedvesek, figyelmesek, szorgalmasak vagy kreatívak. Vagyunk, akik lehetünk. Igen, pontosan azok és ez így van rendjén.
Kép forrása: Pinterest
