Csörgés..

„Anya, a telefont a kanál vagy a villa mellé kell tenni terítésnél?” Ezt a napi bölcsességet posztolta Laci, aki valószínűleg semmi mást nem csinál életében, mint reggeltől estig a FB-on lóg, mert máskülönben nem tudna átlag 6 percenként kitenni egy-egy új posztot. Tuti egyszer kizárja valami algoritmus. Mindenesetre eddig nem, mert itt volt például tegnap is ez a poszt….mondjuk igaz, ami igaz, felnevettem. Pedig már nem is igazán nevetséges, inkább szomorú, hogy a vacsoraasztalnál is mindenki social life-ot él, ahelyett, hogy valóban élne. De hagyjuk a moralizálást, és térjünk végre rá a csengőhangokra, a pittyenésekre, a csilingelésekre, a dallamjátszásokra, amik aztán valljuk be igazán részei az életünknek. Én pont megbolondoluk tőlük.

 
 

Vannak a különcök, akiknek semmi se jó, ami másoknak van. Ők azok, akik egy könyvre is egyedi borítót raknak, mert az ugye mégsem lehet, hogy másnak is ugyanolyan könyve van, mint nekik. Na, nekik talán a legelviselhetetlenebb a csöngésük márcsak azért is, mert hagyják, had csörögjön, hallják csak mások is, hogy ők mennyire egyediek.

Vannak aztán a meg nem értett popzenészek, akik az anyatejjel szívták magukba a zenét, csak aztán a mama biztos hamar áttért a tápszerre. A fülükben mindig szól valami. Ők tuti letöltötték Rihanna legújabb számát, és mivel számukra megunhatatlan, így ők is csak hallgatják, hogy csörög és csörög és csörög…..Meggyőződésem, hogy az emberek egy részét ezek miatt a csörgések miatt rúgják ki a munkahelyükről, csak sohasem mondják el nekik. Jó munkaerő volt, szerettük, de…..tudod…az a Rihanna….

Végül vagyunk mi, a készletből dolgozók, akik ugyanabból a 60 lehetőségből választunk, csakúgy mint egy gimnáziumban a csajok. Valljuk be nehezen cseréljük le a meglévőt, és valójában miért is cserélnénk, ha egyszer mind a 60 borzasztó. Az irodában szinte minden nap dél körül megszólal a különös, 21. századi pittyegésekből, huhogásokból és csilingelésekből álló szimfónia.

Az ebédszünet. Ilyenkor messengeren megmentünk egy barátot, viberen eligazítjuk a gyereket délutánra, küldünk néhány szívecskét, ami estig kitart és

Felvesszük azokat, akik a távolból ugyan, de ebéd közben akarják elmondani világmegváltó gondolataikat.

Egy dolog azonban biztos. Semmi sincs idegesítőbb annál, mint ha az irodai asztalszomszédod beállítja csengőhangnak az ébresztődet. Minden alkalommal belém nyilal az a rémes érzés, hogy mindjárt kezdődik egy új nap. A „kávé, pirítós, öltözés, kutya le, gyerek ébresztés, kávé, reggeli, fogmosás, suli, munka.” gyomorszorító érzése. 10 percenként érezni ezt, amit mindenki másnak csak egyszer kell elviselnie, és azt is csak reggel…Nehéz ezt megmondani neki. Megkérni, hogy állítsa át, hogy búcsúzzon el az új csengőhangjától, amit már talán meg is szeretett.

 

De most komolyan Lindi, egy egész cikket meg kellett írnom azért, hogy ezt valahogy elmondhassam? 😀

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here