„- Köszönöm, hogy velem ebédeltél, és megengedted, hogy hazakísérjelek– nevetett fel Dávid, majd hozzátette. – Ha megcsókollak, visszacsókolsz?”
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Szia! Hányat szereztél? – kérdezte Edina, amikor hallotta, hogy Dávid ért haza.
– Hármat, ráadásul fehéret! Meg persze hoztam festékszórót is, pirosat meg kéket, szóval, szerencsém volt! – kiáltotta be az előszobából Dávid, majd a fürdőszobában megmosta a kezét, és a nappaliba vitte a szerzeményt.
– Ezeket megcsináljuk, aztán még felfújjuk a lufikat is, jó? – kérdezte, vagyis, inkább csak mondta magának Edina, miközben bontogatta a fehér lepedőket.
– Mi is a szlogen, drágám? – kérdezte, de máris fülig ért a szája.
– Egy kiló szeretet kellene? Hajrá, hajrá, Emese! – kántálta Dávid vigyorogva.
– Ja, tényleg! Ez annyira gagyi, hogy már jó! – kacsintott rá Edina.
– Na, jó, te se tudtál jobbat kitalálni! – ölelte át Dávid, aki nagyon bírta, hogy ezzel a nővel nem csak romantikázni, hanem viccelődni, cukkolni is lehet, mert jól veszi a dolgokat.
A nagy lepedőkre felírták kékkel a szlogent, majd pirossal szíveket fújtak rá a festékszóróval. Elég pazar lett, a kék meg a piros héliumos lufival együtt pedig olyan volt, mintha ennek a lánynak egy profi szurkolói csapata lenne.
– Gondoltad volna három éve, hogy ma este együtt készülünk Emese első jótékonysági futóversenyére? – merengett Edina, miközben az elkészült molinókat teregette ki, hogy megszáradjon másnapra.
– Nem gondoltam volna, hogy három éven át elviselsz… – nevetett Dávid. – De azt sem gondoltam volna, hogy Benedek ekkora változáson megy keresztül, és az átnevelő program olyan durván sikerül, hogy a srác jótékonysági futást szervez az anorexiával kapcsolatos felvilágosító anyag kiadásáért.
Ki tudja, még lehet, hogy segítségünkre lesz, ha elvégzi a jogot. Nem hiszek a csodákban, de ezek szerint van, amikor egy fiatal annyira el van csúszva, hogy tényleg csak egy ilyen szigorú számonkérés és alapos érzékenyítés segít és hoz áttörést.
– Igen, valóban sokat változott. De én azért még egy kicsit szkeptikus vagyok… Tudod.
Nos, akkor nézzük… megvannak a lufik, a molinó, a mentes vizek, a banán és az alma… mivel meleg lesz, viszek naptejet is… De majd reggel bepakolunk a kocsiba, most tegyük el magunkat holnapra. Korán lesz az a fél hat…
Másnap izgatottan pattantak ki az ágyból. Emesével azt beszélték meg, hogy csak a helyszínen találkoznak, ő Zsoltékkal érkezik majd, náluk alszik a verseny előtt. Ezért gyorsan megreggeliztek, majd mindent a csomagtartóba szuszakoltak, és a belváros felé vették az irányt.
Emese neon zöld futófelsőben, pink futócipőben, szoros varkocsba font hajjal, kissé izgatottan várta őket a versenyközpontban.
– Mire beérsz a célba, tele leszel muslicákkal! – ölelte meg nevetve Edina. – Kicsim, nagyon büszke vagyok rád. Mennyi lett végül? – kérdezte izgatottan.
Hatvanezer forint, mert tegnap még a suli igazgatója is utalt egy tizest, képzeld! – újságolta lelkesen Emese első jótékonysági futásának eredményét.
– Tíz kilométer, ráadásul melegben, futóbabakocsival, hát… nem lesz egyszerű, kislányom – érkezett vissza a mosdóból Zsolt és felesége Emma kis ikerlányaikkal. A nagy gumikerekes futóbabakocsi nem volt szokatlan jármű a mezőnyben: több anyuka, sőt apuka is futott a gyerekét tolva… no, de egy tizennyolc éves lány, féltesókkal a fedélzeten?
Edina és Dávid átadták Zsoltnak és Emmának az általuk készített molinókat, de aztán el is indultak, hogy egy távolabbi ponton tudjanak majd szurkolni Emesének.
A lány végig jól viselte a meleget, és az ikerkocsi is remekül futott, nagyon könnyen tudta irányítani. A két kis lurkó nézelődve, ropit majszolva töltötte el az egy és negyed órányi futamot.
A célba érve Emese gyöngyöző homlokkal, boldogan hajtotta le a fejét, hogy megkaphassa a teljesítésért járó befutóérmet. Úgy érezte, és nem is alaptalanul, hogy – hiába a szülei új házassága, a féltesók születése, a gimistárs bűnbánata – ennek az egész történetnek mégiscsak ő volt az abszolút nyertese. Ő, aki legyőzte a betegséget.
Ennek itt bizony vége van.
fotó: Pinterest
