Egy pofon nem pofon?!

A 21. század első harmadának mindennapjaiban sajnos még mindig gyakran fordul elő gyermekbántalmazás. Sok szülő egyszerűen tárgyként kezeli a gyermekét, és nincs tisztában azzal, milyen károkat okoz mondataival, folytonos minősítésével és tetteivel. Még mindig túl sokan hiszik, hogy a gyermek a szülő tulajdona, és bármit tehet vele. A mai modernnek nevezett társadalmunkban egyáltalán nem ritka a verés, a gyerek meglegyintése jó szándékból vagy a pofon, amely talán a legérzékenyebb, mert azon a testrészen történik, amelynek segítségével életre kelnek az érzelmeink.

Csak “egyszer”megütni egy gyereket vagy alaposan elfenekelni, szinte ugyanaz, mert  mindkét esetben testi erőt alkalmaz a felnőtt egy másik emberi lény felett csak azért, mert erősebb, vagy mert úgy hiszi, joga van hozzá, hiszen ő szülte, neveli, eteti.  Sokan a szülői lét velejárójaként élik meg a büntetés mindenkori kiszabását. Egyszerűen csak azért, mert ez az egyetlen mód, amellyel érvényesíteni tudják az akaratukat, vagy kifejezésre juttathatják a bennük felgyülemlő feszültség erejét.
Mindez persze nemcsak tettekben, hanem szóban is megnyilvánulhat. A gyerek becsmérlése, másokhoz való hasonlítgatása, örökös megmérettetése ugyanilyen káros, vagy tán még rombolóbb, mint a tettlegesség. Mindkettő öli a gyermek lelkét. Nyomot hagy a testen, de a lelken is, bár ez sokáig nem látszik.  Vannak, akik úgy vélik, haszna van egy-egy kellő időben kiosztott pofonnak, vagy mondatnak.

 
 

A pofon helye is sokáig ég a gyerek arcán, de a lelki sebeket egy életen át cipelhetik.

A gyereknek hihetetlenül nehéz feldolgoznia, hogy szeretik, de bántják. Legalábbis így magyarázzák a szülők, rokonok. A szülők azzal indokolják tetteiket, hogy szükségből teszik, mert majd idővel a gyerek javára válik a szidás, a megalázás, becsmérlés és maga a verés is, mert EMBER lesz általa. Hogy milyen ember, azt senki nem részletezi. A gyerek ezer dolog miatt kikaphat, de a legfontosabb, hogy a kéz, amelynek óvnia és simogatnia kellene, megüti. Nem védi meg, nem nyújt ölelést, hanem elülteti a félelem és a szorongás magvát. Nagyon nehéz később ebből a magból egészséges felnőtt lelket növeszteni.

Nincs az az ok és történés, amely indokolhatná, hogy egy védtelen gyereket megüssünk. Nem lehet egy helyzet annyira súlyos, hogy ne lehessen leülni megbeszélni, meghallgatni az okokat, összefüggéseket. Nincs az a cselekedet, rossz jegy, amire magyarázat lenne egy kiadós verés. Soha nem engedhetjük meg, hogy egy gyerek szemében tanyát verjen a félelem, mert nem meri megmondani az igazat, vagy mert tetteinek súlyát olyannak ítéli meg, hogy tudja, csakis bánthatják érte. És bántani mindennel lehet. Szeretetmegvonással, elzárással és bármilyen eszközzel, ami fájdalmat okoz. A felnőttek eszköztára olykor kimeríthetetlen.

A felnőtt, aki világra hozott és családba várt egy gyereket, SOHA nem kerülhet olyan helyzetbe, amely a gyerek számára fenyítéssel jár együtt. Nincs az az értékes tárgy, különleges esemény, amelynek a következménye a gyerek bántalmazása kell, hogy legyen.

Ma, Európában, ahol a gyerekek jó részének mérhetetlen szabadság és lehetőség áll a rendelkezésére a fejlődésre, kibontakozásra, fel kell emelnünk a szavunkat azok ellen, akik ezt nem adják meg nekik. Tiltakoznunk kell minden fórumon, ha akár egy gyereket megütnek akár egyszer is. Törvényeket kell szorgalmaznunk annak érdekében, hogy a gyerekek éljenek a világ bármely pontján, biztonságban érezzék magukat. Legfőképp azoknak a körében, akiket szeret, akik a legközelebb állnak hozzá. A gyereknek joga van a nyugodt és kiegyensúlyozott élethez. Joga van tanulni, nevetni, hibázni és legfőképpen gyermeknek lenni. Ennek körülményeit viszont csak mi, felnőttek tudjuk biztosítani. Ehhez azonban minden egyes alkalommal tiltakoznunk kell a gyermekbántalmazás minden egyes látható és láthatatlan formája ellen. Ki kell mondanunk, hogy soha semmilyen módon nem bánthatja senki a gyerekeinket, mert ezek a gyerekek azzal az ősbizalommal, amellyel a világra jöttek, szeretnének és akarnak boldogulni a világban. Nekünk viszont kötelességünk mindent megadni nekik, ami erőnkből telik. Jó szót, dicséretet, biztatást, szabadságot és biztonságot. Kötelességünk úgy nevelni és szeretni őket, hogy majdan ők is képesek legyenek jól és igazán szeretni a saját gyerekeiket. Hatalmas a felelősségünk, de nem akkora, hogy ne bírnánk el. Felnőttként már megtanultuk, hogy a simogató kéz óriási erővel bír. Azt is megtapasztaltuk már, hogy a szavak csodákra képesek. Adjuk át mindezt a tudást a gyerekeknek, hogy érezzék, ez a világ számukra különleges és izgalmas hely, és ha majdan ők is apák, anyák lesznek, akkor szívvel-lélekkel és tengernyi türelemmel tudjanak a saját gyerekeik felé fordulni, tudva, hogy ezt kapták, ezzel érkeztek a szülői lét kapujába.

Ne feledjük, csak rajtunk áll, milyen szeretettel teli, érzékeny és empátiával rendelkező generáció nő fel. Tegyünk róla, hogy a Föld jobb hely legyen az évek során mind gyereknek, mind felnőttnek egyaránt!

November 20. A gyermekek jogainak világnapja

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here