„Lezuhanyozott, bevett egy fájdalomcsillapítót, mert sajgott a feje, aztán úgy elaludt, hogy észre sem vette, hogy a telefonján üzenetek sora érkezik.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Nyolc óra is elmúlt, amikor Petra arra ébredt, hogy valaki kopog. Hirtelen azt sem tudta, fiú-e vagy lány, ezért kábán kászálódott ki az ágyból és indult ajtót nyitni. Hirtelen ezer gondolat villózott a fejében, de ahogy elhaladt az előszoba tükre előtt, megrettent önmagától. Úgy nézett ki, mintha tíz évvel idősebb lenne a koránál, s emellett az arca, a szeme alja kezdett kékeszöld árnyalatot venni.
Kikukucskált, és látta, hogy a felette lakó nő ébreszti.
Amikor kinyitotta az ajtót, a nő gyorsan elhadarta:
– Ne haragudj, Petra, csak gondoltam szólok, hogy csőtörés van a környéken, és mindjárt elzárják a főcsapot. Egész nap nem lesz víz, de valószínűleg még holnap reggel sem.
– Köszönöm, majd figyelek erre.
A szomszéd váratlanul elhallgatott, amikor meglátta Petra arcát. Látszott rajta, hogy megdöbben.
– Úristen, én csak dumálok, és most látom, hogy nézel ki! Mi történt? Megvert valaki?
Petra kipréselt egy mosolyt, majd legyintett.
– Dehogy, csak figyelmetlen voltam és nekimentem bicajjal egy oszlopnak.
– Jesszusom, azért ez nem kis ütés lehetett. Nem lett agyrázkódásod?
– Szerencsére nem. De ha nem haragszol, most gyorsan lezuhanyoznék, amíg van víz – próbált kilépni gyorsan a kellemetlen beszélgetésből, és már csukta is az ajtót, amikor meghallotta, hogy a telója üzenetet jelez.
Tamás érdeklődött, azt mondta, nem akarta még hívni, de tudni akarja, jól van-e és szeretne vele beszélni.
Az ember nem mondja, hogy szeretne beszélni, csak ha nagy döntésre szánja el magát. Különben meg beszél. Ha a férfi ezt üzeni, akkor ennek az üzenetnek súlya van. Valószínűleg el akarja mondani, hogyan döntött kettejükkel kapcsolatban. Petra nem akarta a google-t játszani, nem akarta előre felvázolni a lehetőségeket, mert a szíve mélyén sejtette, hogy mit fog mondani az az ember, akibe ő szerelmes, akitől azt várná, hogy élete párja legyen.
Villámsebesen összekapta magát, majd erős sminkkel, egy rakás alapozóval megpróbálta eltüntetni Jocó nyomait.
Meg kellett állapítania, hogy nincs szerencséje a férfiakkal. Fiatal lányként nem sokan udvaroltak neki. Aztán jött a férje, aki csúnyán cserben hagyta. Aztán a fizetett pasik sora, köztük egy, aki kivételnek tűnt. És egy, aki megütötte.
Mit mondhatott volna erre a karmának? Hogy megérdemelte? Néha úgy érezte, hogy Jocó ökle helyettesítette az övét, amellyel legszívesebben már jó párszor észre térítette volna önmagát.
Ahogy elkészült, pár szóban válaszolt Tamásnak. Annyit mondott neki, hogy a másik lakásban várja. A többi üzenet lényegtelen volt, mert mindegyik valami terméket akart rásózni.
Előkereste a szemüvegét és bár nem sütött a nap, feltette. Felvette piros pöttyös ceruzaszoknyáját, hozzá egy fehér blúzt, piros magas sarkút, és úgy érezte, kihozott mindent, amit csak lehetett magából, azon túl, hogy a szemüveg alatt jókora folt ékeskedett az arcán. Becsukta az ajtót, és lekocogott a villamoshoz.
Amikor leszállt és közeledett az utcához, érezte, hogy remeg a lába. Nem régen még eszébe sem jutott volna félni ezen a környéken. Csak kiszállt volna a kocsijából és felgyalogolt volna, hogy aznap is áruba bocsássa a testét arra gondolva, szép lassan fogy majd a hitel és nem fogja utcán végezni.
A sarki csemegebolt hívogató kirakata előtt eszébe jutott a szörp meg az ásványvíz. Telepakolta a kosarát gyümölccsel meg zöldséggel, és elhatározta, hogy valami könnyű vacsorát készít majd odafenn. Lehet, hogy csak egy kis saláta lesz, de az is lehet, hogy tészta előétellel. Vett egy üveg vörösbort is, majd fizetett.
Most gondolt bele először igazán, hogy vajon Vilma néni miért akar vele beszélni. Tegnap is beszélhetett volna, vajon mi az a nagyon fontos, amit el akart mondani.
Több, mint négy éve ismerte, és minden alkalommal meglepte az idős asszony vitalitása. Nem testileg, hanem lelkileg.
Az előző napi beszélgetés még mindig az eszében járt. Sose gondolta, hogy valaki ily módon mer megnyílni előtte. A verést, pláne, ha családon belüli, nem igazán szokták elmondani az emberek. A nőket kiskoruktól arra szocializálják, hogy tűrjenek, fogadják el, hogy nem annyira fontosak, mint a férfiak. Ha megcsalják őket, hallgassanak és szálljanak magukba, mert minden bizonnyal hibásak.
Petra kevés olyan nővel találkozott, aki ki mert állni magáért. Nem szájkaratés módon, hanem úgy, hogy mert lépni. Azt viszont nem tudta, hogy Vilma néni vajon miért tűrt? Azt sem tudta meg, hogy vajon a haláláig bántotta a férje? Eldöntötte, hogy ezeket megkérdezi.
Nem csengetett, mert a bejárathoz volt kulcsa. Pár perccel tíz előtt érkezett, ahogy ígérte. A fehérre mázolt faajtó mellett lepakolt és megnyomta a csengő gombját. Aztán még egyszer, de válasz nem érkezett. Majd kopogott, és kiabált. Nem hitte, hogy az asszony nem várja, vagy netán elment volna otthonról. Nem volt benne logika, hiszen megbeszélték. Egyre ijedtebben dörömbölt, amikor váratlanul megjelent mögötte egy férfi. Harmincas évei elején járhatott.
– Valami baj van? – kérdezte hosszan mustrálva Petrát.
– Nem tudom, de be kellene jutnom.
A férfi újfent végigmérte és nem mosolygott.
– Maga nem itt lakik – mondta határozottan.
Petra ideges lett. Vajon mit gondol ez a pökhendi majom, tán be akar törni? És minek avatkozik más dolgába? Mielőtt azonban felfortyant volna, leállította magát.
– Igaza van. Vilma asszonyhoz jöttem, vár rám, és most nem nyit ajtót. De miért kérdi? Azt hiszem, maga sem lakik itt. Csak nem gondolja, hogy be akarok törni?
A férfi elnevette magát.
– Isten ments! Való igaz, hogy csak egy hónapja költöztem a házba, és nem ismerek senkit, de Vilma nénit igen, mert egyszer a kapuban összeakadtam vele és beszélgettünk.
– Mindez szép és jó, de én még akkor sem tudok bejutni.
– Zárva az ajtó?
Petra lenyomta a kilincset és meglepetésére az ajtó nyitva volt. A hosszú előszoba végén, a földön feküdt a ház asszonya mozdulatlanul. Mellette papírok szanaszét és a csend, amely nem volt biztató.
– Istenem! – sikoltott fel. Odarohant hozzá. Letérdelt és megfogta a pulzusát.
– Hívom a mentőt – mondta az idegen.
– Siessen! Alig ver a szíve.
Az új lakó határozott hangon intézkedett.
– Mindjárt jönnek! Próbáljon megnyugodni! Maga az unokája? – kérdezte a férfi.
A nénikéd, gondolta haragosan Petra. Ilyen rossz szöveggel ki akar bevágódni, már ha be akar?
– Köszönöm. Nem vagyok az unokája, barátok vagyunk. Remélem, nincs nagyobb baj, mert érzem, hogy a szívverése mintha lassulna.
Erre a mondatra elsírta magát. Ebben a sírásban benne volt a két nap minden keserűsége és fájdalma.
– Ne féljen, nem lesz baj! Szívós asszony Vilma néni! Higgye el, mindnyájunkat túlél. Igaz, én alig ismerem, de láttam nap, mint nap, ahogy az életét intézi.
Petra felnézett rá és tekintetéből hatalmas adag vigaszt érzett ki. Milyen furcsa, hogy egy idegen szavainak jobban hisz, mint saját megérzéseinek? Az ő megérzései nem jót súgtak.
Amikor a mentő szirénázva megállt a hatalmas ház előtt, mindketten fellélegeztek. A két orvos olyan precízen és gyorsan végezte a munkáját, hogy Petra megint arra gondolt, hogy téved. Nem lehet baj.
– Valamelyikük elkíséri? Ön vagy a férje? – kérdezte az egyik orvos.
Az idegen Petrára nézett. Nem volt idő magyarázkodni.
– Majd a feleségem, és én utánuk megyünk – mondta gyorsan a srác, akinek még a nevét sem tudta.
Petra ránézett, nem válaszolt, csak beült a mentőkocsiba, ami azonnal szirénára kapcsolt és már száguldott is a kórház felé.
– Vilma néni, tarts ki – suttogta a nő sírva.
Válasz nem érkezett.
fotó: Pinterest
