“Elbocsátó szép üzenet”

“Törjön százegyszer százszor-tört varázs”

Talán nem is kérded, figyelek-e még rád, de én nem hazudok most neked. Még eszemben vagy, még reggel úgy kelek, hogy várom kedves reggeli üzeneted, szavaid selymét, amelyek már nem simogatnak.

Tudom, hogy már elengedted a kezem, de én még láthatatlan szállal kötődöm. De ne félj, nem kapaszkodom utánad, inkább csak megkeresem emlékeimben az édes pillanatokat. Nem akarom tagadni a jót, hogy általad más emberré váltam. Nem gyűlölöm az elmúlt időt, mert te egy röpke pillanatban úgy döntöttél, nélkülem mész tovább. Ezért reggelente köszönök a képednek mosolyogva, nem szidlak, nem átkozlak. Ugyan minek?

 
 

Életem végéig szeretni foglak, csak nem úgy és nem annyira, ahogy régen. Melletted lettem önmagam számára is fontos. Csak menet közben elfelejtettem, hogy nem kell felolvadnom ebben a kapcsolatban, mert akkor eltűnök, mint teában a kristálycukor. Sokszor, talán túl sokszor képzeltem el, milyen is lesz köztünk az utolsó pillanat. Mind hamis lett. Mert bátran elmenni kevesen mernek. Inkább elsuhannak, vagy csak kiosonnak érzelmeik kiskapuján, miközben, aki maradt, csodálkozva lesi a másik után maradt résnyi világot.

Tudtam én jól, hogy semmi sem végtelen és minden múlandó, de hazug szavakkal jobban áltattam magam, mint te engem. Te ugyanis hallgattál, mert hazudni sem mertél vagy akartál. De ez így tökéletes. Ebben a semmiben, amelyben csak a megromlott idő köt bennünket, könnyű lesz felejteni. Nem mindent, azt nem engedném, hisz az olyan lenne, mintha tagadnám, hogy a szívem helyén szív van.

Még látlak az utcán egy nyak ívében, hallak egy nevetésben és néha egy illatot is felém sodor a szél, amelyben te vagy nekem. Ilyenkor elmosolyodom és érezlek. Nem fájón és remegve, inkább csak boldog megkönnyebbüléssel. Mert voltunk egymásnak, mert szerettelek, és szerettél. Aztán mégis máshová gurult a kettőnk által feltekert fonal. A fonalak már csak ilyenek, néha sál lesz belőlük, néha pulóver, máskor meg csak útvonalat jelző szál. Máshová vezető, visszagombolyíthatatlan szál.

Most itt vagyok, közös filmünk utolsó kockáit pergetem, és megértem, hogy vannak filmek, amelyeket nem lehet folytatni. A legjobb sorozatok is befejeződnek egyszer, mert a végtelenítés lehetősége nem adatott meg földi síkon. A mi filmünk is véget ért. Még bámulom a kiüresedett vásznat, és hatása alatt vagyok, de majd jönnek új filmek, új sorozatok, amelynek főszereplője leszek.

Elbocsájtalak hát magamban. Nem kereslek, nem vágyakozom. A Miből megint ketten lettünk: te és én. Aztán jönnek őszi esők, amelyek majd összemossák szívemet egy másik szívvel. Talán a tiéd is. Most fejet hajtok, és megköszönök mindent, mi által szeretni tudtam önmagam és Téged.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here