Drága K.!
Vajon szerethet-e az ember valakit, akit csak pár napig ismer? El lehet-e hinni, hogy a szerelem valóságos, nem kitalált és nincs benne semmi misztikus? Vannak szerelmek, amelyek az égben köttetnek, és a földön érnek célba, de a miénk nem olyan volt. Abban a pár napban mindketten tudtuk, hogy senki és semmi nem gátolhatja meg, hogy egymásra találjunk. Van az a kor és élethelyzet, amikor az ember már megbékél, nem keresgél, és csendes bizonyossággal tudja, hogy átélt mindent, amit lehetett. És ez a minden lehetett jó és rossz is, hol egyik, hol másik. A sorsunk már így van kitalálva, nem lépkedünk díszes lépcsőkön a mennyig, de a pokolba se vezet egyenes út.
Aztán mégis történik valami és váratlanul megadatik egy olyasféle boldogság, amely letarolja minden ellenállásunkat és elhiteti velünk, hogy nincs vége még az életünknek. Mind arra készülünk, hogy egyszer férjek és feleségek legyünk, aztán apák és anyák, közben valahol elveszítjük azt a fiút vagy lányt, akit sokáig dédelgettünk magunkban, mert elhittük róla, mindenre képes. Élt-halt a szerelemért, az érintésért, egy ölelésért, és nem is vette észre, mikor darálta be az élet malma. Ez a malom nem kímél bennünket, nem hallja meg emlékeink szavát, és talán ettől lesz könnyebb az életünk, mert nem nézhetünk örökké vissza. A fiatalság összeaszalódik, mint a napon hagyott szőlőfürt hosszú idő múltán, és ami marad utána, az nem más, mint az édes emlékezés, amely soha nem lesz annyira fájó, mint megélni, hogy elmúltak a percek nélkülünk.
Amikor megláttalak, virágos ruhádban nézted a tengert. Még nem alkonyodott. Csak bámultalak szótlanul. Egy szakadt kalapot szorongattál, és később annyit mondtál, nem tehetsz róla, hogy a kutyádnak megtetszett. Nem értettem, mire gondolsz, de azonmód megjelent Kormos, ahogy te hívtad, és letelepedett a lábadhoz. Rajongó tekintetében annyi hűség volt, amitől elszégyelltem magam, mert én arra akartalak kérni, gyere velem, hagyj el mindent, élj velem. Nyár vége volt, már nem sárgállottak a búzaföldek, de a tenger még aranykékben játszott. A férjed nem ért rá, valami konferencián ült, és te eljöttél, mert nem bírtad ki, hogy abban az évben se lásd a tengert.
Tíz éve halogattad az utat, képtelen voltál tovább várni. Egy hetet akartatok együtt tölteni, de én beléptem a képbe, amelyben eddig ketten festettétek közös életetek vásznát.
Van egy fiad, mondtad, de már egyetemre jár, talán utánad jön, de nem hiszed, hiszen már unja a szüleit. Nevettél és én hirtelen valami furamód boldog lettem. Te maradtál és a kutya, meg én, aki csak arra sétáltam, és megérintett, ahogy ruhád alját meglibbentette a szél. Nem kapta fel, csak láttatta velem a barnára sült combod. Mezítláb álltál a homokban és lehajoltál egy botért, hogy Kormost a vízbe kergesd. Mert utálta. Élénken megcsóválta a farkát, de nem mozdult. Hiába nógattad, melletted maradt, úgy, ahogy én nem tehettem soha.
Ettől a pillanattól jegyeztem magamnak a boldogságot. Még nem szóltam hozzád, még nem kértem számon az elragadott kalapom, csak tekintetemmel megöleltem a hátad, amelynek háromszöge kivillant a hajad alól.
Egy hét jutott nekünk, és ez a hét felért egy életnyi emlékkel. Egyikünk se kalandot akart, vagy valami csúf játékot, amely gyorsan kezdődik és gyorsan be is fejeződik. Mindketten tudtuk, hogy amit egymásnak adunk, az életünk hátralévő részére szól és elég is lesz, nem kell belőle ráadás.
Amikor azt mondtam neked, hagyd magad mögött az életed és kezd velem egy újba, egy örömtelibe, felcsillant a szemed. Mindig rád vágytam, ezt már tudtam a parton is azonnal, és később is minden pillanatban. De az a szerelem csak egy hétre szólt, pontosabban annyira, amennyit mi akkor beleadtunk teljes valónkból. Féltünk, hogy elmúlhat, ha kijózanodunk, féltünk, hogy meggyűlöljük egymást, ha elmúlik a mámor. Visszagondolva majd szennyes lesz az a pár nap, és magunknak is azt hazudjuk, nem volt értelme, csak felborított mindent.
Szerettem volna, ha megérted, hogy tévedés, amit gondolsz, én nem akarok mást rajtad kívül. Utánad sem akartam, és talán előtted sem. Mert egymás előtt nem volt életünk, csak mindennapjaink. Hittünk, reméltünk és szerettünk valami nemes egyszerűséggel, mert könnyebb volt elfogadni, hogy nem a szenvedély vezérli utunkat.
Minden év augusztusának utolsó napjaiban visszajártam a partra, hátha egyszer meglátlak még. Megegyeztünk, hogy nem keressük egymást. Látod, betartottam. Mégis szerettem volna még meglesni, ahogy a nap barnára perzseli a lábad, ahogy bokáig merülsz a homokban, és Kormos kiás egy újabb kagylót a sziklák alól. De az egy hét egy hét maradt.
Ma már elfogadom, hogy ez így van jól, de akkor lázadtam, és nem is tudom, mi tartott vissza, hogy ne menjek el hozzád, hogy ne vigyelek magammal. Talán az a szerelem, ami végig kísérte életem hátralévő perceit. Nem napok vagy évek voltak ezek, hanem percek, és minden perc egy halk örökkévalóság maradt nélküled.
Szerettük egymást. És ez tette életemet különlegessé. Veled voltam minden ébredéskor és az elalvás előtti utolsó pillanatában is. Ahogy most is, amikor már nem vagyok. Még pár nap, és elmegyek, de ezt a levelet itt hagyom neked, hogy tudd, és talán e nélkül is tudod, hogy azért a hétért volt érdemes megszületnem és élnem. Azok a pillanatok tettek emberré, férfivá.
Szeretettel és szerelemmel ölellek!
J.
fotó: Pinterest
