A pacalos ürge két napig nem keresett. Nem is bántam, mert piszok rosszul voltam. Megfáztam, vagy mifene, és ha nem csináltam semmit, csak bámultam volna a laptopot, akkor is csordogált egy takonyerecske az orromból. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy még ennek irányításához se vagyok képes, nemhogy az életeméhez.
Szóval a fickó, aki nálam a két lábon járó No.1., azt javasolta, öltözzek szolidan, és majd bedob a mélyvízbe, ahol piranhák csontig marják a húsom. Ez a fickó bolond, már bocsánat. Csak nem gondolja, hogy mindezt hagyom? Miután a világ összes zsebkendőjét elhasználtam három nap alatt, csodamód jobban lettem. Az járt a fejemben, kikkel hoz össze engem, hogy így fenyegetni mer? Ám legyen! Nem leszek semmi jó elrontója. Rosszé talán igen.
Mielőtt Marcell lekötötte volna az összes fölös gondolatomat, és rákapcsolódott volna az érzelmekkel fűtött, belőlem szerte ágazó hálózatok egyikére, vagy mindegyikére, kiderült, hogy van két gyerekem. Két lányom, akik azért születtek, hogy nekem ne legyenek unalmasak a napjaim. Miközben otthon vergődtem a takonykór közepén, megcsörrent a telefonom, és Hajni néni, a drága óvó nénink keresett. Afelől érdeklődött, van-e búvár a családunkban. Kérdését nehezen értelmeztem, de közöltem, hogy bár családunk sok előnyös tulajdonsággal rendelkezik, a víz szeretetében nem jeleskedik. Kérte, hogy fáradjak már be az óvodába, mert kisebbik gyermekem, az a szende, merülni tanította Robikát. Mélyre! Azt hittem, rosszul hallok. Egyik gyerekem se volt soha agresszív, vajon mi váltotta ki az óvodásból, hogy a gyilkolás keskeny mezejére lépjen. Megígértem, hogy összekapom magam és egy óra múlva ott termek.
Ennyit arról, hogy egy anyuka álmodozik, szerelmes, hogy el akarják venni, netán beteg. Miközben agyonsajnáltam magam, kocsiba ültem, és lappangó pszichopata gyerekem ügyének nyomába eredtem. Linda az udvaron üldögélt egy fa tövében, és unottan bámulta a többieket.
– Tudtam, hogy jönni fogsz! Bár nem hittem, hogy ilyen hamar! – közölte.
– Miért? Mire számítottál? Majd a börtönbe megyek látogatóba és viszek papírgombóclevest? Persze, hogy jöttem, de előbb bemegyek az óvó nénihez. Jó?
– Menj csak, úgyse mond igazat!
– Linda! Fejezd be ezt a flegmáskodást! Bármi is történt, nem nyomhatod senki fejét egy pocsolyába! Világos?
– Miért nem?
Elöntött a méreg.
– Anyuka, befáradna? – szólalt meg Hajni néni, miközben megindult az áradás az orromból. Tüsszentettem gyorsan hármat, köhögtem egy sort, mire javasolta, hogy maradjunk a levegőn. Vajon miért?
– Mi történt valójában? – kérdeztem, közben az orrom szívtam, ami nem volt egy kellemes dolog.
– Elmondom, amit én tudok, aztán hallgassuk meg a támadót! – közölte zsebre tett kézzel.
– Hallgatom.
– Robika szerint ő nem tett semmit. Ez persze természetes, minden gyerek ezt mondja. És ez a semmi után az ön lánya ráugrott, lenyomta ezt a vézna gyereket, és a pocsolyában landoltak. Ott Robika folytatta a semmit, mire Linda teljes erőből belenyomta az arcát a csigákkal és mohával tarkított tócsába.
Alig bírtam ki, hogy ne nevessek, mert igen vizuális típus vagyok. Nem mintha helyeseltem volna a lányom agresszióját, de ahogy végignéztem a gyerekeken, megértettem, hogy Linda miért viselkedett buldózerként. Ketten épp egymást ütötték lapáttal, egy a saját fejére szórta a homokot, valahol a távolban, de nem túl messze, egy kislány visított, mert összedőlt az építménye. És ez is egy munkahely, gondoltam vidáman. Többé sose panaszkodom a hülye ügyfelekre.
Hajni néni úgy nézett rám, miután befejezte a beszámolót, mint aki azt várja tőlem, hogy azonnal pallost rántok, és lecsapom a kisebbik bestiám fejét. Nem jártam messze tőle, de még hiányzott a lányom meséje, és egy pallos is.
– Linda, gyere ide, légy szíves! – hívtam magunkhoz. – Mondd el, mi történt!
– Komolyan érdekel?
– Nem, szórakozásból vagyok itt! Halljuk, de rendesen.
– Na jó! – adta meg magát. – Robika nem hagy békén. Minden nap azzal jön, hogy ő lesz a férjem, és majd azt akarja csinálni velem, amit az apukája az anyukájával.
A szemem kikerekedett. Minek az embernek magánélet, ha vannak gyerekei? Kicsit megijedtem, hogy netán szexuális felvilágosításban lesz részem, de ahogy Hajni nénire pillantottam, éreztem, hogy ő jobban rászorul a támogatásomra, mint én az övére. Igencsak sápadozott.
– Mit? Nem értelek!
– Jaj, anya! Ti felnőttek semmit se értetek! Azt mondta, hogy ugorjak a hátára, és majd lovagolni fogunk. Én megtettem, de ő előre esett, fejjel a vízbe. Én nem tehetek róla, hogy ő vacak ló volt!
Kibuggyant belőlem a nevetés. Az óvó néni elpirult, félre nézett, én meg megnyugodtam. A gyerekem még nem gyilkolja a hímnemet.
– És miért hívtad oda a többieket? Miért mondtad, hogy üljenek a fejére?
– Hát mert attól lett igazi a lovaglás. Ha már olyan ügyetlen volt a paci!
– Linda! Okosabb lánynak hittelek!
Kisebbik porontyom elkomorodott. Láttam, hogy sokáig töpreng azon, kimondja-e, amit gondol.
– De anya, miért baj, ha az ember jól akar szórakozni?
Nem hittem a fülemnek. Ez a gyerek mégse ártatlan, jöttem rá. Csak eljátszotta most nekünk. Magyarázkodni már nem volt erőm, inkább sietve elköszöntünk.
Már a kocsiban azonban nem bírtam magamban tartani:
– Ugye azzal tisztában vagy, hogy nem szabad senki fejét a pocsolyába nyomni? Legyen az kisfiú vagy ló?
– Ne aggódj, anya! Majd megtanulja ezután, hogy ne engem akarjon feleségül venni. Én amúgy se fogok soha férjhez menni, mert a férfiakkal csak gond van.
– Jaj, Linda! Csak tudnám…
– Mama mondta! Már vagy százszor! – fojtotta belém a szót a kis nyavalyás. Nekem meg az járt az eszemben, hogy nem könnyű egy ilyen koravén gyerek anyjának lenni, miközben el akarom hitetni a világgal, hogy fiatal és belevaló vagyok. Á, nem a világgal, csak egy jó pasival, aki, ha megismeri a lányaimat, elköltözik Grönlandra, mert ott biztosan nem fog találkozni velük. Velem sem. Végem van. Ennyi. Nem hiába mondják, hogy isten nem ver bottal…Gyerekkel azonban gyakran…
Kép forrása: Pinterest
