Építsd fel szavakkal!

Nézte a kanapén elnyúló férfialakot. Erős volt és feszes, az arca viszont olyan barázdált, és fáradt, mintha vagy egy évtizeddel lenne idősebb, mint a teste. Az életigenlő, tüzes tekintete valamelyest javított az összképen, és fiatalította őt, de most, hogy ilyen békésen szundikált, ez nem látszott.

Nyugodtan figyelhette őt. Három hónapja voltak együtt, és még mindig olyan hektikus volt az egész kapcsolatuk, hogy nem merte volna bizton állítani, hogy ismeri a szerelme igazi jellemét. Csak annyit érzett, hogy szereti őt, legalábbis mindennél jobban vonzódik hozzá. Olyan harcias és kiismerhetetlen, ragaszkodó, ugyanakkor bizalmatlan, egyszóval izgalmas ember, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni. Vonz, mint a mágnes, ugyanakkor nem is enged magához közel… fura. 

 
 
Az apja cégében ténykedett már vagy húsz éve, nem is volt soha hagyományos munkahelye. Meg felesége és gyereke sem. És szabadideje is csak néhanapján… Nehéz volt a randikat teljesen telefonmentesre szervezni, két-három hívást mindenképpen fel kellett vennie… neki pedig akaratlanul is végig kellett hallgatnia. Ordítás, méltatlan szavak áradtak a kütyüből. Az apja még úgy is megalázta, hogy nem is látta személyesen, azt sem tudta, hol van épp – ja, és úgy, hogy már negyven is elmúlt…

Vasárnap délután volt, már huszonnégy órája nála volt a férfi. Ettek, ittak, filmeztek, sétáltak, szeretkeztek és nagyokat aludtak. Jó volt vele. Bárcsak meg tudná állítani az időt! Rég volt ilyen szép hétvégéje, és ilyen helyes pasija. 

Hirtelen megszólalt az a béna, ordító csengőhang, ami direkt az öreg nevéhez volt hozzárendelve. Mindketten összerezzentek: a pasi álmából ébredve, ijedtében le is lökte a mobilt a dohányzóasztalról.

“Nem. A barátnőmnél. Igen, képzeld. Aha. Jó, kijavítom és átküldöm, nyugodj már meg! Most, igen, most, kérek öt percet, jó?” – szakították szét az ingerült mondatok a nappali puha csendjét.

Nehéz lett volna megszólalni, bármit is mondani. Vígasztaljon, vagy kérdezzen? Békítsen vagy lázítson? Még egyik szerepben sem érezte magát biztosan.

– Most mennem kell. Tudod, a meló. Elcsesztem egy számlát, most áll a bál. Később hívlak – hadarta rá sem nézve, majd egy csókot nyomott a szájára. 

Feszült, stresszes, mosolytalan. Egy pillanat alatt vált elfoglalt üzletemberré, apjának megfelelni vágyó középkorúvá… most olyan reménytelennek érezte az egészet. Egy életen át építgetheti ezt a pasit. Szavakkal, elfogadással, öleléssel, bólogatással, simogatással… vajon képes lesz rá?
Egyáltalán… képesnek kell lennie rá?

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here