Luca csak a tizedik csengetésre vette fel. Angéla gyorsan elhadarta neki, hogy okvetlenül beszélni akar vele, de a lány, azt válaszolta, nem érzi jól magát. Gyomorrontása van, már délután óta szenved, kérte, hogy értse meg.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mit tehetett mást, jobbulást kívánt neki és megbeszélte vele, hogy másnap délután felugrik hozzá. Luca lediktálta a címét és gyorsan elköszönt. Meglepve állapította meg, hogy nem messze lakik tőle, még gyalog sem több negyedóránál.
Gázt adott és alig várta, hogy elgémberedett ujjaiba visszatérjen az élet. Sok volt ez a mai nap is, ahogy a többi is mostanában. Nem volt hozzászokva az események ilyen gyors változásához, de ahhoz sem, hogy jön valaki a múltból, aki felkavarja. Ádám, aki már nem volt fahéj illatú, hanem egy egyelőre kiismerhetetlen pasi, akit ő halálosan megsértett. Ha azonban annyira ártatlan volt, ha nem történt semmi, miért nem tudta ezt mondani? Miért nem tiltakozott úgy, ahogy más tette volna a helyében? Mire való ez a gyerekes sértődés? Miért képzelte, hogy ő feltétlenül megbízik benne?
A kérdések majd szétfeszítették az agyát. Csak jöttek, zakatoltak és a hideg téli este még hidegebbe fordult, ahogy rájött, hogy mindjárt itt a karácsony, és ő megint egyedül lesz.
Még ajándékot sem vett az anyjának, de Dávidnak sem. Nem nagy dolgot, az nem volt szokás náluk, inkább valami figyelmességet, amely jelezte, hogy fontosak egymásnak még akkor is, ha a kapcsolatuk nem volt zökkenőmentes.
Ahogy a kocsiban barátságos meleg lett, Angéla is kezdte magát jobban érezni. Nem akart hazamenni, inkább bekanyarodott a plázához, amely előtt millió kocsi sorakozott, de most nem volt türelmetlen. Abban reménykedett, hogy a tolongás, a szokásos karácsonyi muzsika majd eltereli a figyelmét és kikapcsolja az agyát.
A fél város ezeket az órákat használta ki az ünnep előtti utolsó pillanatokból, mert valóban hatalmas volt a tömeg. A bejárat melletti óriási fenyő mellett gesztenyét sütött valaki, nem messze tőle pedig egy csapat gyerek betlehemest adott elő. Eszébe jutott, mennyire szeretett volna régen Mária lenni, de nem sikerült neki, mert Mária mindig a háziorvos lánya volt. Bernike apja minden évben jelentős összeggel támogatta az iskolát, így nem számított, hogy Bernike pösze. A pösze Mária mindig mosolyt csalt az arcokra, de soha senki nem merte volna szóvá tenni, elvégre Bárány doktor, az Bárány doktor, akinek lányát tilos kigúnyolni.
Már annyi éven át vett ajándékokat, hogy most igazán semmi nem jutott eszébe. Tavaly egy különleges kávékeveréket talált az anyjának, Dávid meg Tátra teát kapott, egy csinos válogatást, ami tetszett is neki. Az idén kicsit más volt a helyzet… A vita nem vitte előre a kapcsolatukat… Csak sodródott a tömeggel és hallgatta a századszorra megszólaló Jingle bellst.
Az egyik ruhabolt előtt azonban megpillantott valakit, akinek nem kellett volna ott lennie. A szőke műnő, ahogy már csak Lucára gondolni tudott, épp nem otthon gyógyulgatott, hanem fehér bundában egy férfihoz simult, aki nem Dávid volt. Nem volt ez erős nyomulás, inkább csak finom tapadás, de egyértelműen jelezte, hogy a mellette álló nem rokona. Angéla felszisszent, főleg, amikor a férfi keze finoman megsimította a nőét, de épp csak annyira, hogy gyors és letagadható legyen a mozdulat. Vagy csak a szeme káprázott? Lehet, hogy annyira nem bírja már ezt a nőt, hogy beképzelte a látványt? Megrázta a fejét, és legbelül tudta, hogy nem tévedett. Az a nő egy hazug szuka, aki mindenkit átver. És ezt a szőke cicababát akarja elvenni a bátyja? Hát ennyire nem ismeri? Úgy döntött, lefotózza és elrakja, hátha egyszer szüksége lesz a képre. Mire azonban elővette volna a telefonját, a párocska elvegyült a tömegben.
Angéla ettől azonnal felélénkült. Úgy érezte magát, mint a jó kutya, ami szimatot fogott. Próbált a nyomukba szegődni és egyben láthatatlan maradni. A tömeg azonban egyre nagyobb lett, és amikor már majdnem elkapta volna a pillanatot, egy gyerek megbotlott előtt és poharának egész tartalmát a csizmájára öntötte. Mire a szülei sűrű elnézések közepette elvonszolták onnan, addigra szem elől tévesztette a párt. A csizmájáról finoman pergett a kóla, de ezen kívül más baja nem lett.
Belenyugodott, hogy ennyi volt, de az járt a fejében, hogy ha képe nincs is, akkor is látta őket. A mozgólépcsőre lépve felment a másodikra, és a drogéria felé kanyarodott, mert anyja hónapok óta egy parfümöt dicsért neki, arra gondolt, azzal nem fürödhet be.
A tömött polcokon nehezen találta meg a karcsú üveget. Amikor azonban a mintát az orrához emelte, megpillantotta Lucát, aki egyenesen rábámult. A mellette álló férfi épp átölelte és belecsókolt a nyakába. A nő arca idegesen megrándult, de nem szólt semmit.
Megvagy madárka, vigyorgott elégedetten Angéla. Mielőtt azonban kiélvezte volna a győzelmet, Luca elindult felé.
Van bőr a képén, gondolta. Vajon mit akar mondani? Hogy ez nem az, aminek látszik?
Luca megállt előtte, közelebb is a kelleténél, elmosolyodott, már amennyire felfújt szája engedte, és kimondta a „varázsmondatot”:
– Ez nem az, aminek látszik!
Angélából kibuggyant a nevetés. Először azon a napon, jóízűen elnevette magát.
– Tényleg? Pedig én elég jól annak látom, ami – mondta keresetlenül.
– Félreérted a helyzetet.
– Ugyan mit? Talán otthon vagy gyomorrontással? És az a pasi, aki annyira bámul, ő a kisöcséd?
– Teljesen felesleges gúnyolódnod, tény, hogy más dolgom volt, és nem akartam mondani, de ehhez nincs is közöd. Egyszerűen nem volt kedvem hozzád. Ez akkora baj?
Angéla hangosan nevetni kezdett.
– Nem, ez egyáltalán nem baj. Sőt nem is fontos, a bátyám meg majd megemészti… – tette hozzá gúnyosan.
– Dávid nem tudhat erről, mert ez nem befolyásolja a kapcsolatunkat. Ez csak egy ártatlan flört a főnökömmel. És ő különben is nős, pontosabban válófélben van, nem ártok vele senkinek.
– Ez igazán fantasztikus.
– Luca, mehetnénk tovább? – szólalt meg váratlanul a főnöknek nevezett pasas. – Tudom, hogy szeretsz csevegni a barátnőiddel, de sietnünk kellene…
– Ó, semmi gond! Már majdnem mindent megbeszéltünk, igaz Luca? – mosolygott Angéla negédesen. – Holnap folytatjuk, ugye?
A szőke csoda elkomorodva bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudta pontosan, vajon miért kell újra találkozniuk.
– Akkor mehetünk, kedvesem! Viszlát! – mondta a férfi és átkarolta Luca derekát.
Vajon tudja, hogy menyasszony, töprengett Angéla. És ha az is, amellett egy álnok kígyó. Már biztosra vette, hogy hazudik fűnek-fának. Abban viszont nem volt biztos, hogy van-e értelme szólnia a bátyjának, úgyse hinne neki. Azt mondaná, kitalálta az egészet, mert ez a nő a csillagokat is letagadná az égről, ha neki az lenne hasznos. És amekkora barom Dávid, valószínűleg hinne is neki, elvégre a legtöbb férfi előbb hisz a farkának, mint a szemének. Ezt a bölcsességet az egyik kolléganője mondta mindig, és az idők előrehaladtával ő is rájött, hogy Coelho sem mondhatná különbül, maximum mívesebb megfogalmazásban.
Folytatjuk
fotó: Pinterest
