Gina

"Szédültem, de csoszogva kijutottam a folyosóra. A testem még nem az enyém volt. Valaki ült benne, és lassított engem."

Azt mondta fárasztó vagyok. Un. Nincs bennem semmi érdekes. Ő nem ilyen lányt akar, meg hogy fából vagyok.  Barom. Nem borultam a nyakába első pillanatban. Régimódi vagyok, mondta Emmi is sokszor, amikor nem voltam hajlandó eszméletlenre inni magam. Persze, hogy nem, mert másnap fájt volna a fejem és hányni sem szeretek. Az a bódulat meg kinek hiányzik? Neki nem lehet elmagyarázni, hogy pia nélkül is lehet szórakozni. A szemembe röhögne és elújságolná a többieknek, hogy idióta vagyok. Még az is lehet, hogy igaza van, mert Dáviddal kezdtem, aki gyakrabban cserélte a barátnőit, mint az ágyneműjét.

Nem tudtam nemet mondani. Szerelmes voltam belé évek óta. Mire észrevett, már majdnem fel is adtam.

 
 

Hogy mondhattam volna, hogy köszi, keress mást?! Keresett volna, ahogy most is. Pontosan egy hónap után. Tizenegyszer találkoztunk és neki elég volt ennyi. Ezalatt kiderült számára, hogy felejthető vagyok. Épp ma mondta meg, pedig azt hittem, ünneplünk. Kicsit megszédültem, amikor közölte. Váratlanul ért, mert addig nem adta jelét, hogy fárasztom. Múlt héten le is feküdtem vele. Nem volt különösebben jó, de nem is vártam mást, mert két alkalom nem elég ahhoz, hogy a testem tudja, mit kell tennie. Tényleg maradi vagyok, múlt századi. Vagy szimplán uncsi. Gondolom, az utánam következő majd feldobja az éjszakáját.

A Green nevű pub előtt hagyott faképnél. Tíz óra volt, eleve fél órát vártam rá, késett, majd odabökte azt a két mondatot, és már ment is. A sarkon várta két haverja, akik végigmozizták az eseményeket. Legyenek boldogok!

Úgy döntöttem, bemegyek. Hová mennék ilyenkor? A lányokat lepattintottam, hisz az enyém a város legjobb pasija, gondoltam büszkén, félre barátság.  Megszívtam. A pub pontosan olyan volt, mint a többi. Nem túl nagy, de hangulatos. A hosszú bárpult mögött egy álmos arcú lány törölgette a poharakat, nem élete melója volt, az biztos. Az asztaloknál sokan ültek, néhányan állva nevetgéltek, hátul egy háromszemélyes banda dzsesszt játszott. Az egész egy kissé zavarosnak tűnt, de nem érdekelt, a szívem kettészakadt, inni akartam. Nem sokat, de annyit mindenképp, hogy ne érezzek belül ürességet. Az önsajnálatot későbbre toltam, tudtam, hogy lesz benne részem bőven.

A pulthoz ültem, ami azért volt jó, mert nem volt feltűnő, hogy egyedül vagyok. A bágyatag csajtól kértem egy pohár pezsgőt. Szétnéztem, átlagban húszon túliak meg harmincasok szombat esti találkahelye lett a pub. Már jártam itt párszor, de nem jött be, Dávidnak azonban nem akartam ellent mondani. Különben is mindegy volt, hogy hol vagyunk együtt.

Az én luxus italom karcsú pohárban érkezett, máskor eszembe se jutott volna ilyen helyen ezt inni. De most csak bámultam ki a fejemből és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne sírjak.

Vagy éppen az volt, de ott nem volt ciki. Az járt a fejemben, Dávid vajon nyomul-e már valakire. Ezer százalék, hogy igen, sose láttam ráfonódó csaj nélkül.

Ekkor a mellettem lévő székre huppant valaki. Rám mosolygott, köszönt. Bólintottam és belekortyoltam az italomba. Helyes fiú volt. Fekete, göndör hajú, vastag ajkakkal. Kb. negyven foga lehetett, mind látszódott. Jól esett a mosolya megtépett szívemnek. Két percen belül bemutatkozott. Attilának hívják, mondta. Megkérdezte, mit iszom, mire ő is rendelt magának, de nem pezsgőt, talán whiskyt, nem hallottam jól, meg a haverjának is, aki a másik oldalamon foglalt helyet.  Észre se vettem, mikor.  Amaz is jóképű volt. Nem az a hűha módon, inkább a szolidabb, de mosolygósabb fajtából.

Csak beszéltek és beszéltek. 

Hamar kibuggyant a nevetés belőlem, annyira viccesek voltak. A pezsgőm lassan fogyott, többre nem vágytam, mert haza is kellett érnem valahogyan, és nem négykézláb terveztem. A hely egyre zsúfoltabb lett, az emberek lökdösődtek, ide-oda sétáltak, a fények kezdtek tompulni a szemem előtt. Szédültem, ami fura volt egy ital után. A két sráctól zsongott a fejem, a gondolataim lassan megszűntek. Éreztem, hogy menten elalszom. Elnézést kértem, és megpróbáltam felállni. Az utolsó, amire emlékszem, hogy jó lenne már otthon lennem-gondolat volt.

Hajnalban tértem magamhoz. Kiesett pár óra. Egy fehér ágyon feküdtem. Hogy miként kerültem kórházba, sejtelmem sem volt. Az ágyam melletti széken egy egy fiú üldögélt, monoklival a szeme alatt. Nem volt ismerős. Bóbiskolt. Amikor kipattant a szemem, azonnal bekúszott az orromba a csípős kórházszag. Úgy néztem végig a falakon, mint egy lassított film szereplője. Függönnyel választottak el másoktól, ez azonnal feltűnt. Felemeltem a kezem, megvolt mindkettő. A lábam is. A fejem sajgott, mást azonban nem éreztem. Mégis óriási rémület jött rám, zihálni kezdtem. Erre felriadt a srác.

– Nyugi! – mondta és megnyomta a nővérhívó gombot.

A félelemtől verejtékezni kezdtem. Fojtogatott testem csípős kipárolgása. Hosszú percekig nem jött senki, a fiú meg nem szólt semmit. Talán nálam is riadtabb volt.

Mire odaslattyogott a nővér, azt hittem,  bepisilek. A karomra pillantottam, láttam, hogy vért vettek tőlem, amíg nem voltam magamnál.

– Na, kislány, isten hozta a Föld nevű bolygón! – mondta egy negyvenes, kontyos nő. A nővér. – Hogy van?

– Fáj a fejem…- suttogtam.

Nem sokára jön magához egy rendőr. Addig pihenjen! Maga meg hazamehetne, Pókember! – szólt oda vigyorogva a srácnak. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy valóban hasonlít Tobey Maguire-re.

– Hogy kerültem ide? – néztem a nőre, akinek állán egy barna, tízforintos nagyságú anyajegy éktelenkedett. Elsőre fel sem tűnt.

– Az őrangyalát kérdezze, nekem mennem kell! Mindenesetre nagy szerencséje van! – közölte és sarkon fordult.

Milyen kedves, futott át az agyamon, de nem mondtam semmit. Feltápászkodtam. Hol lehet a vécé, néztem szét. Izzadtságszagom undorító volt.

– Hová mész? – kérdezte a srác. – Segítsek?

– Ki kell mennem…Mindjárt jövök.

Szédültem, de csoszogva kijutottam a folyosóra. A testem még nem az enyém volt. Valaki ült benne, és lassított engem. A töredezett csempéjű klozet nem villanyozott fel. Megmostam a hónaljam és az arcom, miközben a tükörképem óvatosan körberajzolta minden mozdulatom. Papír nem volt a tartóban. Miért vagyok itt? Válaszoljon már valaki, lüktetett a fejemben.

Úgy lépkedtem vissza, mint aki azt lesi, mikor zuhan a szakadék széléről a mélybe. Egyszerre voltam fáradt, ijedt és haragos.

– Te ki vagy és miért ülsz itt? Nem is ismerlek! Hol a telefonom? – kérdeztem kissé élesebb hangon a srácot, aki vizslatekintettel követett.

– Nem tudom, valószínűleg a táskádban, amit elvittek azok a szemetek.

– Kik? Milyen szemetek! Beszélj már!

Hosszan rám nézett.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte. – Mi maradt meg az estéből?

– Nem sok. Dobtak. Aztán benn voltam a Green-ben. Ittam egy pezsgőt…Leült mellém egy srác…

– Más? Ismered őket? A barátaid voltak?

Felsóhajtottam. Micsoda kérdések ezek? Rendőr lenne, vagy mi a jó ég?!

– Ne haragudj! István vagyok. Nem akartalak letámadni, csak tudni akartam, kiknek estem neki. Egy biztos, egyiküknek kemény ökle van – bökte ki hirtelen, látva bizalmatlanságom.

Te hogy kerülsz a képbe? Nem értek semmit. Verekedtél értem? Emlékeznem kellene rád? Miattam ilyen a szemed? Atyaég! 

– Jó reggelt, kisasszony! – szólalt meg egy nő váratlanul az ágyam mellett. – Magunkra hagyna? – fordult a srác felé, aki bólintott, és sarkon fordult.

Kovács Éva, nyomozó vagyok – nézett rám biztatóan. Mintha arról akart volna meggyőzni, hogy nem kell tartanom tőle. – Megmondaná a nevét? Nem volt magánál semmi, nem tudtuk kideríteni, ki maga.

Valami rosszat tettem?

– Nem. Magával tettek majdnem.

– Ezt hogy érti?

– Mesélje el, mire emlékszik, aztán elmondom a többit.

Szemem kikerekedett. Felvillant előttem Dávid arca, mosolya, már tudtam, hogy most kezdődik a szenvedésem utána. Elhadartam a szakítást, a pezsgőt és a két srácot.

– Ennyi volt. Csak rövid ideig maradtam. Haza akartam menni bőgni, és sajnálni pocsék életemet. Erre most itt vagyok.

– Az a két srác valószínűleg randidrogot tett a poharába. El akarták vinni, de az előbbi fiú megmentette.

– Ginát? Az nem lehet. Nem is ittam semmit, csak azt a pezsgőt. Láttam, amikor kitöltötte a pultos lány.

A nyomozó bólintott, majd  figyelmesen hallgatta minden szavam.

– Egy percre sem ment ki a mosdóba?

Nem. Végig a pulton volt a poharam. El se tudom képzelni, hogy rakhatott bele valaki valamit.

– Tudja, és most már legyen kedves megmondani a nevét, ez csak egy pillanat műve.

– Tóth Virág vagyok. Tényleg bedrogoztak? Bassza meg! – A kezem remegni kezdett. Torkomba tolakodott a sírás, de nem engedtem utat neki.

A nyomozó nem szólt rám, hogy ne beszéljek csúnyán.

Virág, hány éves maga?

– Húsz.

– Felhívjunk valakit, aki magáért tud jönni?

– Kérem, mondja el, mi történt! Anyukám, ha megtudja, meg fog őrülni az idegességtől…

– Már kihallgattuk a fiút, aki itt ült. Azt mondta, látta, hogy maga egyre rosszabbul van. Azt is megfigyelte, hogy azok ketten nincsenek ezen meglepődve. Követte őket és megkérdezte, mi baja van magának, de azok elküldték a …Szóval, nem akarták, hogy beleavatkozzon. Ő azonban érezte, hogy valami nem kerek, mert látta magát egyedül érkezni. Nem tűnt boldognak, és feltűnt neki, hogy azok a szemetek folyton összekacsintanak a maga háta mögött.

– És verekedett értem, az idegenért?

– Igen. Bevallotta, hogy azért figyelte magát, mert tetszett neki. Valószínűleg a pezsgőjébe csempészték bele a port. Amíg maga az egyikkel foglalkozott, észre sem vette, mit tesz a másik.

A vér kifutott az arcomból. Azok az állatok meg akartak erőszakolni, mert nem figyeltem magamra. Mi lett volna, ha István nincs a közelben?  Szívem erős kolompolásba kezdett, mert csak ekkor értettem meg, mitől menekültem meg. Pedig csak egy szimpla szombat este volt a város szívében. Egy egyszerű este, amikor inni akartam egyet, mert elhagytak. Valaki őrzött engem. Megőrzött.  Megborzongtam. Lehajtottam a fejem, és már rázott a zokogás.

Dávid eltűnt a süllyesztőben, csak a gondolat maradt utána: ha velem maradt volna, talán boldog lehettem volna. De most, amikor pirkadt, és már hallatszott, hogy ébred a kórház, a maga bűzével és zajával, tudtam, hogy soha boldogabb nem leszek, mint abban a pillanatban.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here