Ezt kimondani nőként még félelmetesebb, mint férfiként. A társadalom sokkal elnézőbb a férfiakkal, ami a szülőséget, apaságot illeti. Gondoljunk csak bele, hogy még mindig mennyire elájulunk attól, ha egy apa viszi a játszótérre a gyereket, ha hagyja, hogy kifesse a körmét a kislánya, vagy egyszerűen csak játszik vele. Egy anyánál ez természetes, senki nem dicséri meg, amiért órákon át barbizik vagy parkettafonással fonja be a lánya haját. A szülőséget, bár az utóbbi évtizedekben történt előrelépés, még mindig a nő feladataként éljük meg. Egy szülői értekezleten senki nem ütközik meg azon, hogy csupa anyuka van jelen, azt gondoljuk, a férfiak dolgoznak, pénzt keresnek, miközben a legtöbb nő is ezt teszi.
Ma a nők jó része szintén dolgozik, ellátja a családját, gyereket nevel, és ott ül gyereke összes fellépésén. Nem állítom, hogy az apák között nincsenek ilyenek, sőt, talán egyre többen, de a nevelés és a gondoskodás még mindig a nők feladata, amelyért kevés elismerés jár.
Ebben nőttünk fel, erre szocializálnak bennünket. A kislányok babákat kapnak, hozzá babaágyat, kis konyhát és mindent, ami arra hivatott, hogy felkészüljön a majdani gondoskodásra. A kisfiúknak még mindig szívesebben adunk ajándékba fegyvereket, autót és logikai játékokat, mintha azt sugallnánk, nekik ez a jövőjük. Mindez már nem tudatos, úgy beépült a gondolkodásmódunkba, hogy ellenségnek kezeljük, aki ezen változtatni akar. Pedig a lányok is játszhatnának autókkal, versenyezhetnének, a fiúk meg főzhetnének, elvégre a legjobb szakácsok férfiak. Megint egy mai közhely, de jellemzően igaz.
Mi van azonban akkor, ha egy valaki nőként nem akar gyereket?
Környezete először megdöbben, majd elnézően legyint, mondván, majd elmúlik ez a szeszély. Mindig akad a rokonságban egy-két tolakodó nagynéni vagy más rokon, aki megkérdi, hogy mire vár, miért nem szül már, mert benne van a korban. Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy érdemes-e magyarázkodni, vagy sem.
Vajon mi vezethet odáig, hogy egy nő ne akarjon gyereket?
A megkérdezettek több, mint fele azt mondja, erre a világra nem szül. Nem látja értelmét, hogy még eggyel többen legyenek, akiket a Föld eltart. Van, aki úgy érzi, nem képes gondoskodásra, nincs benne elég felelősségérzet. Fél attól, hogy túlságosan önző lenne, és nem tudna kellő módon a gyerekére összpontosítani.
A mai világ elismeréssel nyilatkozik azokról a nőkről, akik több gyereket vállalnak. A több maximum hármat jelent, a negyediknél már összesúgnak és elhangzik a miért kérdés. Három gyereket kihordani, gondozni és mellette jó munkaerőnek, jó nőnek maradni emberfeletti teljesítmény. Természetesen sokan teszik, erőn felül igyekeznek mindent biztosítani nekik, de valljuk be, valamilyen területen sérül a dolog. Igen ritka a tökéletes anya, bombázó és megbízható és terhelhető munkaerő kombináció.
A média, amelynek ki vagyunk téve a nap minden pillanatában, azt sugallja, hogy kivitelezhető mindez, csak rajtunk múlik, hogy a nap 24 óráját hogyan osztjuk be. Ha nem hinnénk ebben, akkor tévé reggeli műsorában vendégül látnak, és elénk tolnak olyan nőket, akik sikeresek a munkájukban, gyerekeik még nagyobb sikereket érnek el pl. a sportban, és mindemellett háromemeletes tortákat sütnek hétvégén és a férjük mellett mosolyognak minden egyes fotón, amikor kirándulnak. Az egyszeri nő ilyenkor lefagy, nem érti, mit csinál rosszul. Az ő gyereke még a leckét is alig hajlandó megcsinálni, örül, ha paprikás krumplit össze tud ütni a vasalás és takarítás közepette és arra, hogy futni menjen, igazán nem marad ereje.
De a női magazinok heti hétszer bebizonyítják, hogy igenis lehet fogyni egy hónap alatt húsz kilót, mert lám Gizikének sikerült, pedig ő nem celeb.
Ezen kívül nincs olyan celeb, akinek a gyereke ne aludná át az éjszakát már a második héttől, ő meg egyáltalán nem fáradt, és van ideje kondizni, kapcsolatokat ápolni és éjjel csipketangában elkápráztatni a férjét, mert hát a nő az mindig nő. És ha mindez nem volna elég, az óvodában vagy iskola előcsarnokában biztosan akad nő, aki sokkal csinosabb az átlagosnál és két gyereket nevel. Ilyet látva nem vagyunk boldogok. Nem az irigység miatt, inkább a döbbenet az, ami dominál. Az hogy lehet, hogy neki sikerül? Hogyhogy neki lemennek a kilói, nem ráncosodik, nem nyúzott és tíz centi magas sarokkal is büszkén egyensúlyozik?
Az elvárás és a nyomás a nők felé hatalmas. Azonnal ítélkezünk, ha az apánál maradnak a gyerekek válás után. Fűnek-fának mondogatjuk, hogy milyen nő az, aki a karrierjét fontosabbnak tartja? És milyen az a férfi, aki ugyanígy gondolkozik? Őt sokkal kevésbé bíráljuk szigorúan, mentegetjük. A gondoskodó apákat, akik a gyerekkel maradnak, égbe emeljük. Pedig mindkettő szülő. Lehet jó vagy rossz, felelőtlen vagy odaadó. És mégis…
Ezek után, ha egy nő azt mondja, hogy nem akar szülni, sokak nem tudnak megbélyegzés nélkül nyilatkozni. Biztos baj van vele, mondják, merthogy ez az élet rendje. Felnövünk, szülőkké válunk, megöregszünk és meghalunk. Ha valaki ki akar állni a sorból, akkor kemény ítéletekkel bombázzuk.
Pedig meglehet, hogy a gyerekkori tapasztalat, a félelem, a szorongás, az átélt erőszak vagy bántalmazás mondatja ki a nővel, hogy nem akar anya lenni. Természetesen az is lehet, hogy nincs meg benne ösztönösen a vágy. Ettől még lehet érző, törődő ember, csak máshogy akar élni. Valószínűleg másban találja meg a kiteljesedést. Ettől nem jobb, vagy rosszabb, mint a többi ember.
Más. Ej, de nem szeretjük ezt a szót. Mindenki arra vágyik, hogy különb legyen valamiben, mégis, ha valaki le mer térni a kitaposott útról, erős megvetéssel kell számolnia. Támadások kereszttüzébe kerül, mert mi emberek, aki rettegünk attól, hogy milyen ítélet születik felettünk, gond nélkül ítélkezünk mások döntései felett.
Mennyivel könnyebb lenne, ha nem jutna eszünkbe minden pillanatban véleményt formálni! No, meg ezt a véleményt, ha már megvan, magunkban tartanánk…
A világ nem attól lesz különleges, hogy mit gondolunk róla, hanem attól, amit mi magunk teszünk azért, hogy jobbak és elfogadóbbak legyünk. Ehhez azonban sok-sok empátia, mélyre gondolás és hatalmas mennyiségű elfogadás kell.
