Házasság szex nélkül

Három hónapja adtam be a válókeresetet. És igen, mindenki teljesen lehidalt tőle. A családom komplett idiótának néz. Anyám konkrétan kimondta, hogy hülye vagyok, ilyen rendes, kedves, odaadó férfit még egyet biztosan nem fogok találni. Persze ők nem tudják az igazságot.

Illetve tudják ők, de úgy vélik, a szexmentes élet előbb-utóbb minden házasság ajtaján ott kopogtat. Egyébként pedig anyámnak igaza van: a férjem, valahányszor hazaértem, táncra perdített. Ez soha senki nem hitte el nekem, de szinte minden egyes alkalommal így történt. Színaranyból van a szíve, én pedig összetörtem.

 
 

Tavaly ilyenkor eszméltem rá először. Egy szép augusztusi napon, a munkahelyem csinos, virágos kis erkélyén. A budai hegyek látványa mindig mély gondolatokat hozott ki belőlem. Rágyújtottam a szokásos délutáni cigarettámra. Jóleső nyugalom járta át egy pillanatra a testemet, a Nap ontotta magából a negyven fokokat, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen egész jó életem van. Mégis éreztem, hogy valamit elnyomok magamban.

Vagy talán eddig csak nem akartam tudomást venni róla, pedig nyilvánvaló volt.

Nem emlékeztem, mikor csókolt meg a férjem utoljára.

Gondoskodó apai csók a homlokra, meleg ölelések – ezek sosem hiányoztak a repertoárból. Néha egy két félrecsúszott szájrapuszit is kaptam, de valahányszor csókra nyílt a szám, csak egy bizonytalan, gyors “visszacsókot” kaptam – ezek után nem volt sok kedvem próbálkozni.

Hatalmas szexuális energia hullámzott bennem fel-alá. Volt, hogy napokig egyetlen “perverz” gondolat sem futott át az agyamon. Máskor gyakorlatilag elöntötte az agyamat és teljesen letepert az ebből fakadó frusztráltság. Legszívesebben a falat ütöttem volna, miközben torkomszakadtából üvöltök a semmibe – de aztán nyeltem el nagyot, ültem pár percig higgadtan, és vártam, amíg elmúlik a roham.

Szinte mindig én kezdeményeztem, aztán keresztbe tett ujjakkal reménykedtem, hogy nem fog visszautasítani. Havi egy alkalom általában összejött, de ez nekem inkább a túlélésre volt elég, nem beszélve arról, hogy néha azért örültem volna, ha egy kicsit leteper… és ott, azon az erkélyen, a budai hegyekkel a háttérben rájöttem, hogy ez nemhogy nem fog változni, de csak rosszabb lesz.

Hiszen ezer és egy praktikát kipróbáltunk már. Hiszen munka után mindig fáradt lesz. És már évek óta semmi, de semmi változás nem történt. Ő pedig csak egyre jobban beletemetkezik saját magába.

Elszívtam a cigarettát, dühösen, könnyekkel a szememben nyomtam el a hamutálban. Elkéredzkedtem a főnökömtől – nem érzem jól magam, megy a hasam – ő fintorogva intett, hogy menjek. Tudtam, hogy ha bennmaradok dolgozni, még a végén meggyőzőm magam, hogy “de hát olyan rendes ember”.

Most már szivart szívok Szicília mindig gyönyörű szigetén – ha már szenvedünk, meg kell adni a módját. Nem volt jó megoldás, csak kisebbik rossz. De attól még pokolian fáj, hiszen szerettem, szeretem – és talán örökre összetörtem egy embert, aki bízott bennem.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here