Képzeljük el, hogy egy napon olyan világban ébrednénk, ahol mindenki kimondaná, amit gondol, érez.
Vajon meddig működne az a világ? Lenne-e létjogosultsága a köznapi életnek? Lennének-e hétköznapok, társas kapcsolatok? Meg tudnánk-e szokni, hogy valaki nem köntörfalaz, hanem a szemünkbe mondja, amit nem akarunk hallani? Jobban szeretnénk-e vagy gyűlölnénk egymást? Ha látszanának a gondolataink, akkor élhetőbb hely lenne a világunk?
Gondoljunk csak bele:
ha a szülő azt mondaná a gyerekének, hogy nem bírlak ma elviselni, mert fáradt vagyok, nincs kedvem a butaságaidhoz.
ha feleség nem hivatkozna fejfájásra a szeretkezés kapcsán, hanem egyszerűen megmondaná, unlak már kedvesem, és nem vagy már vonzó a számomra. Vagy épp fordítva: a férj közölné a párjával, hogy elhanyagolt, gusztustalan a zsíros haja, és a bőre is plöttyedt.
Milyen lenne ekkor a világ? Vajon elgondolkoznánk és változtatni próbálnánk?
ha a főnöknek mernénk nemet mondani, mert semmi kedvünk egy újabb túlórához, mert tudjuk, hogy ő valahol a szeretőjével hetyeg vagy épp pornót néz a laptopján, közben pedig lazán szekál bennünket.
ha a kollégáinknak megmondanánk, hogy tudjuk, hogy nem jobbak nálunk, sőt! Ne várjanak elismerést, mert a munkájuk vacak, hiába próbálnak elismerést kicsikarni bárkiből, az erőfeszítés mit sem ér, ha nincs mögötte tudás és tehetség.
ha bármikor mernénk nemet mondani arra, amit jó fejségből nem merünk visszautasítani. Inkább lenyeljük a békát. Nem mondjuk, hogy oldd meg a gondjaid te magad, és ne panaszkodj már fűnek-fának, mert az szánalmas és úgysem tud senki segíteni, ha te nem akarsz önmagadon változtatni.
Mi lenne, ha a szavak életre kelnének, és úgy folynának ki a szánkon, hogy nem tudnánk nekik megálljt parancsolni? Megváltozna a légkör körülöttünk? Szeretnénk ilyen közegben élni? Könnyebb lenne vajon így?
És akkor még nem beszéltem a kegyes hazugságokról… A betegségeinkről, amikről nem akarunk tudomást venni, de az orvos közölné velünk, mert neki is kényszeres igazmondása lenne, hogy nagyjából egy évünk van hátra. De ha nem hallgatunk rá és titokban cigarettázunk, iszunk, stresszelünk tovább, akkor alig fél év…
Az igazság nem más, mint bátorság. Vállalható-e mindenkor, ez a kérdés lényege. Minden sejtünkbe kódolva van a hazugság. Minden pillanatban, minden helyzetben két út közül választhatunk, vagy kimondjuk, vagy elhallgatjuk a valótlant. És mérlegelünk… Azt fontolgatjuk, hogyan járunk jobban.
Nem, nem szeretnénk mindent hallani, szívesen behúzzuk fülünket-farkunkat és nem vállaljuk fel a véleményünket. Nem vállaljuk fel a konfrontálódást, mert attól félünk, hogy elveszítjük a másikat, a munkahelyünket, a barátunkat és bárkit, akinek igazat mondunk. Az élet legtöbb területén hagyjuk magunkat kihasználni, mert kolduljuk a szeretetet, a figyelmet, az elismerést. Ezért képesek vagyunk odaadni halhatatlan lelkünket, és ordítva kiabáljuk, hogy szeressenek bennünket, mert mi jók vagyunk, jót akarunk. Szeretettel vesztegetjük meg a másikat, álkedvességgel bombázzuk, a figyelmünk is sokszor álságos, rövid ideig tart, talán csak addig, amíg észrevesszük, hogy lesnek bennünket.
Szeretetéhes koldusok vagyunk a nap minden percében. Ezért nyeljük le a békát, nem is a békát, az egész tavat. Elhallgatjuk, ha megaláznak minket, hagyjuk, hogy sértéseket vágjanak a fejünkhöz, vagy pedig a szeretet, a szerelem, netán a barátság nevében kifosszák érzelmeink kincseskamráját.
Nehéz jó embernek maradni a hétköznapok forgatagában. Mindig lesznek olyanok, akik szemében rosszak, gyengék, szánalmasak leszünk. Tehetünk értük akármit. A legnehezebb, hogy ezt valahogy képesek legyünk lerázni magunkról. Lepergetni, mint falról a meszet. Azért, hogy az az ócska köpeny, amit évek, évtizedek óta hordunk, amit megfelelésnek neveznek, mielőbb a kukába kerüljön.
Soha senkinek nem kell megfelelnünk. Nem kellene. Egyedül csak önmagunknak. Ekkor lennénk függetlenek és szabadok. Ideje lenne már letenni a béklyót. Mielőtt még megfojt bennünket.
fotó: Pinterest
