Hazug nyarak örvénye – 1. rész – Laura

Csak nyaranként találkoztak. Nyolc éven keresztül két hétre. Megélték a tizennégy napot és éjszakát, utána hazamentek. Laura a férjéhez, Vili pedig a feleségéhez, akit már a házasságkötésük napján sem szeretett. Egyikük sem mondta, hogy jó lenne elválni, mert a bonyodalmak nem tűntek vállalhatónak. A mesebeli szerelem érzete nem váltotta ki a folytatás zálogát. Talán nem akarták eléggé.

Már az is maga volt a csoda, hogy ilyen hosszú időn át bűntelenül találkozhattak. Csak Laura nővére tudott kettejükről, ő fedezte a kéthetes románcot. Általában augusztus közepére időzítették a találkozást, amikor már lecsengőben volt a nyár, és nem kellett ismerősök áradatával találkozniuk a Mátra lábánál.

 
 

A nő azt hazudta, hogy a nővére lányaira vigyáz, hogy az el tudjon utazni pihenni. Vili meg nem létező rokonához utazott ilyentájt. Valami anyai nagybátyról hadovált, aki már öreg volt, és nehezen mozgott. Ő meg azért utazott le hozzá, hogy felvágja a tűzifát, rendbe tegye a gazos kertet, meg újratapassza a régi ház falát.

Azt mondta, felüdülés neki a két hét az eldugott faluban. Elfelejtheti a céget, a problémás ügyfeleket és a sok hitelt, amelynek törlesztése mind nagyobb gondot okozott. Mivel egész évben gürizett, mint egy állat, a neje nem problémázott. Neki amúgy is csak a pénz számított. Abból meg hagyott otthon bőven, hogy még véletlenül se jusson eszébe keresni őt. Nyolc éve nem szerették egymást, és így könnyebb volt hagyni, hogy mindennapjaikat felőrölje a szürkeség.

Laura érkezett elsőként, mint mindig. Azonnal kinyitotta a spalettákat és az erős nyár végi napfény tapogatva járta át falakat. Lerakta bőröndjét az ágy mellé, és azon gondolkodott, vajon mennyire látszik rajta, hogy beteg. Egyelőre senkinek nem mondta el, hogy rákos. Csak pár hete tudta meg, de az orvos megnyugtatta, hogy korai stádiumban fedezték fel a csomót a mellében, nem lesz gond. Megműtik, és még az is lehet, hogy kemóra sem lesz szükség.

A fehérre festett komód tetején most is, mint mindig rózsa hervadozott. Látszott, hogy már jó ideje nem kapott friss vizet. A szaga is olyan savanyú volt, mint a temetőbeli virágoknak. Laura kiöntötte.

Mindig a halált juttatta eszébe ez a szag. Kiskorában a mamával gyakran járt ki a temetőbe. Mindig Laura feladata volt kiönteni a vizet a napszítta vázákból, és kidobni az elszáradt virágokat. A mama apró kapájával gazolt ez idő alatt, majd elgereblyézte a sírt. Leggyakrabban büdöskét vagy árvácskát ültetett a sírra. Mindig vittek vágott virágot is. A papa azt szerette, mondta mama minden alkalommal. Amikor készen lettek, imádkoztak egy rövidet, és hátrahagyva a fájdalom árnyékát, hazabotorkáltak.

Rémlett neki, hogy itt a kert végében is nyílnak virágok, ezért fogott egy kést, és elindult életet vinni a házba.

Mindenütt csend honolt, nyugtalanító békesség áradt még a fűszálakból is. Ő mégis feszült volt.  Várta, hogy meghallja Vili kocsijának hangját, a fék jellegzetes nyikorgását.

A fülledt nyár végi napon galambok búgtak a távolban, legyek dongtak a diófa körül. Egyetlen szál vázába való virág sem akadt a kis kertben. Elfonnyadt mind, mint ő a rá váró idő kínjában.

Utoljára jött el. Ha túléli a következő évet, akkor sem jön többé, fogadta meg. Szerette a férjét, Tamást, de Vilit is. Az egyiket ésszel, a másikat szenvedéllyel. Mindkettőnek odaadta magát, és a testével sem hazudott nekik. Csak szavaival.

Még megvolt a kerti tó melletti kőkupac, amit első évben készítettek. Akkor találták ki Vilivel, hogy a következő évben hoznak egy-egy fehér követ.  Addig rakosgatják egymásra őket, amíg meglesz a szerelmük.  Ha majd egyikük nem akarja folytatni, magyarázkodás nélkül letehet egy fekete követ.

Az idén Laura a döntése ellenére sem akart feketét hozni. Még utoljára kezében akarta dédelgetni a szerelmet. Megfogadta, hogy nem fog szólni Vilinek a rákról. Nem fogja elrontani a napjaikat. Azt sem szerette volna, hogy a férfi aggódni kezdjen érte.

Az augusztusi napfény lágyan simogatta a tavacska tükrét. Az idén aranyhalak is úszkáltak a vízben. Gondtalanságuk azonban nem hozott megnyugvást neki.

Vili maga volt a nyugalom. Mellette minden kisimult. Igaz, hogy neki csak két hét jutott belőle, de az az idő minden percével a bőre alá kúszott, és tetoválást készített a szívére.
Nyolc év… Az első nyáron itt, a ház előtt robbant le a kocsija. Váratlanul lassulni kezdett, majd megállt, mintha valaki behúzta volna a kéziféket.
Kiszállt és megnézte a kerekeket. Mind a helyén volt. A benzin sem fogyott ki a tankból. A tudása ennyire korlátozódott. Egy kacskaringós úton, a szinte kihalt faluban hirtelen egyedül maradt. Riadtan nézett szét, hátha akad egy telefonfülke a közelben. Nővére jó húsz kilométerrel arrébb lakott. Talán a sógora intézkedni tud. Fülkének ilyen kis településen is lennie kellett. Apró után kotorászott a táskájában, amikor a szemközti ház frissen ácsolt kapuján kilépett Vili.

Inas teste, arcán bujkáló mosolya az első pillanatban elvarázsolta. Ha van bizsergés első látásra, akkor bizsergett.  Ostobán hangzik, de ezt érezte. Pár kérdés és némi tanácstalanság után bevontatták a kocsit a feljáróra.  A jármű a férfi határozott mozdulatai alatt lassan életre kelt. De ez órákba telt. Ezalatt Laura kiült a tornácra, sétálgatott a kertben, majd kávét főzött egy ismeretlen házban.

Vili minden mozdulata ismerős és természetes volt. Ő meg akaratlanul belakta szívével a házat. Úgy beszélgettek, mintha mindig is ismerték volna egymást. Ezért volt könnyű otthon éreznie magát.

A férfi néha rajta felejtette a szemét.  Nem volt tolakodó ez a szemrevételezés. Mintha röntgennel vizsgálta volna a lelkét.

És a végén ott maradt. Minden különösebb gondolkodás nélkül. Felhívta a férjét, és féligazságokat mondott neki. Azt találta ki, hogy elvállalta, vigyáz nővére kislányaira. Tamás hitt neki. Miért ne hitt volna? Nem hazudott neki soha. A váratlan az váratlan, a fiuk meg amúgy sem hiányolná, mert táborban volt.

Egy nap híján két hét lett a találkozásból.  Laurát minden maradásra ösztönözte. Azon a nyáron csodás nővé érett. Megtelt ragyogással. Már az első szégyenlős együttlétük alatt mindketten feloldódtak egymásban.

A faluban mindenki ismerte Vilit, de a feleségét nem. Így nem kellett eljátszani a szerelmet mások előtt. Igazivá lett. Amikor letelt az idő, megbeszélték, hogy nem keresik egymást. Ígéretet tettek erre. Az első fehér követ is közösen tették le a tavacska mellé.

Gyönyörű napokat éltek meg. Nem gondolkoztak a jövőn. Mert nem volt.

Hazamenni viszont pokoli volt. Le kellett vetni az új-Laura ruhát, és vissza kellett öltözni a régibe.

Az elkövetkező hazug nyarak beszippantották. Már júniustól felfokozott izgalmi állapotban teltek a napjai. Szerette volna tudni, vajon Vili érez-e hasonlót, de a kérdéseket is elzárták egymás elől. Egyetlen egyszer történt valami, ami majdnem felborította a megjátszott egyensúlyt. Negyvenedik születésnapjára egy virágcsokrot kapott kártya nélkül. Ez nem csak azt jelentette, hogy Vili gondolt rá, hanem, hogy nyomozott utána. És megtalálta. Igaz, hogy csak a munkahelyét, de akkor is. Örömébe némi bosszúság is vegyült. Megígérték egymásnak, hogy nem kavarnak bele a hétköznapokba, de ez a csokor kibillentette.

Napokon át elsírta magát, ha ránézett. Nagyon messze volt még a nyár, és addig elviselhetetlenül lassan múltak a napok.

Tamás jó férj volt. Folyton dolgozott, de törődött a gyerekkel, és néha elmentek moziba kettesben. Nem panaszkodott rá.

A halak egymást kergetve úszkáltak rendületlenül. Vili késett. Biztosan dugóba került. Laura felállt. Ideje kipakolni, gondolta. Ekkor meghallotta az ismerős fékcsikorgást. A régi Opel elhallgatott, és már pattant is ki belőle egy napbarnított férfi fehér ingben. A haja hosszabb lett tavaly óta, a szeme nevetett. Úgy rohant befelé, mint egy szerelmes kamasz. A nő szívét elöntötte a szerelem.
– Isten hozott! – mondta neki.
Vili hosszan ölelte. Otthon voltak mindketten. Egymás szemében és lelkében. És Laura testében a rák is ott lakozott.

Egy évvel később újra augusztus lett. Laura lefogyott, de valóban nem volt szükség kemóra. Megműtötték, és úgy tűnt, minden szépen alakul. A heg gyönyörűen gyógyult.

A két hét szerelem éltette egész évben. Tudta, hogy egyszer véget fog érni, mert nem lehetett másként. Minden hazugság kiderül, és akkor nagyot szól. Betegsége alatt Tamás végig mellette volt. Minden vizsgálatra elkísérte, és tartotta benne a lelket. Amikor átmenetileg rosszabbodott az állapota, egy percre sem hagyta magára.

Végtelenül sok szeretetet kapott tőle. Ezt viszonozta is. Teljes szívével. Nem csapta be önmagát, nem áltatta. A szívében azonban maradt hely Vilinek is. Ha ez gyalázatosnak tűnt, akkor is.

Belépett a szobába és kitárta a spalettákat. Most nem sütött a nap, a borongós ég mégsem volt szomorú. Letette a bőröndjét és kisétált a kertbe. Emlékeiben boldog filmkockák peregtek. Észrevette, hogy a diófa alatti pad friss festést kapott. A tóban új halak úszkáltak. És ott volt a kőkupac is. A tetején egy feketével.

Laura lába megbicsaklott.

Fekete kő…Vili nem jön el. A tavalyi csodás két hét után így döntött.

Lerogyott le a padra. Végigsimította a kovácsoltvas karfát, és erősen küzdött a sírás ellen. A lelkében hangosan üvöltött a fájdalom. Mindig tudta, hogy majd eljön ez a pillanat. Nem ámította magát.  Nézte az eget, és a felhők takarásában nem látta a napot.

Egy könnycsepp lassan kióvakodott a szeméből. Nem törölte le. Lesepert egy pókot a szoknyája széléről.   Tudta, nincs mire várnia. Felállt és elindult a bőröndjéért.

Búcsúzott. Még szétnézett a szobában. Utoljára. Egyszerű bézs kanapé, két polc tele könyvekkel, egy szekrény. A másik szobában állt az ágy. Az ablakon színes függönyök. A nyolc év kellékei.

És ekkor csikorogva fékezett egy kocsi. Laura ki sem nézett az ablakon. Ereiben lüktetni kezdett az öröm.  A nap arany fénnyel ajándékozta meg a pillanatot.

Megfordult és kisietett. A kapuban Vili állt.

Folytatás hétfőn este

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here