Csontváz, kaszás alak fekete köpenyben, kis piros ördög vasvillával… az alvilágiakat nagyjából így képzeljük el, pedig a Föld számos népe egészen más képet rajzol róla.
Az inkák halálistene, Supay például a földöntúli világ, Ukhu Pacha uralkodója, és a démonok vezére. Az inkák féltek Supay-tól, és rendszeresen könyörögtek hozzá, és különféle rituálékat végeztek el, hogy ne haragudjon rájuk és ne pusztítsa el a népet. A halottistent egy szörnyként ábrázolták, arcán kígyókkal és békákkal.
Az írek Dunn-nak hívták a halál urát, érdekes módon ő azonban nem isten volt, hanem egy földi személy, akit megöltek egy csatában, amikor ő és három bátyja magáénak akarta megszerezni Írországot. Dunn a legenda szerint Írország délnyugati partvidékén élt, Tech Duinn-ban (Dunn Házában). Ha egy ember meghalt, egy ideig még az élők között járt-kelt, mint egy árnyék. Ha azonban megszólalt Dunn kürtje, mely Tech Duinn-ba hívta a holtak lelkét, elindult Dunn Házába, hogy ott maradjon örökre.
A kínai mitológiában a hölgyek is szerepet kapnak: Meng Po a Felejtés Asszonya, aki az alvilágban szolgál, és ha egy lélek kész arra, hogy újjászülessen a Földön, megitatja őt a felejtés teájával. A felejtés ötféle ízesítésű teája azonnali amnéziát okoz, így a lélek minden túlvilági tapasztalását elfelejtve, “tiszta lappal” indulhat a Földre, hogy ott új életet kezdjen.
Franciaország északnyugati tájain élnek a bretonok. Egy évtizede közel 4,5 milliónyian voltak, de ez csak egy becsült adat, mert számukat a francia statisztikai hivatal nem jegyzi hivatalosan. Saját nyelvük, médiájuk, ünnepeik is vannak. A breton legenda szerint a halál megtestesítője Ankou, aki ember és csontváz is egyszerre, aki a temetők, és az ott nyugvó lelkek vigyázója. Ő több nép hagyományaiban is megjelenik: egyesek szerint Ankou nem más, mint Ádám és Éva első gyermeke, míg mások szerint ő a minden év december 31-én éjfél előtt meghalt ember szelleme, reinkarnációja.
A litvánok Giltin-je egy csodaszép fiatal lány volt, akit hét évre elhantoltak egy koporsóban. Amikor kiszabadult, öreg és csúnya volt, hatalmas, kék orrot növesztett, és mérgező nyelvével megnyalogatta azokat, akik a halál szélén álltak. Ő volt a halál megtestesítője és a halál istennője is, aki képes akarata szerint megváltoztatni az alakját: lehet akár kígyó, akár egy darab fa. Úgy tartották, hogy ha Giltin egy nagybeteg lábánál jelenik meg, akkor az fel fog gyógyulni, de ha annak fejénél tűnik fel, akkor biztosan meg fog halni.
Hogy mi a közös ezekben az ábrázolásokban? Talán a félelem. A haláltól való rettegés. És, noha manapság talán azt hisszük, nincs efféle sokkoló túlvilág-ábrázolásunk, nincsenek farkasisteneink, sem mérgező nyelvű démonasszonyaink mégis: ugyanúgy félünk az elmúlástól, mint őseink. Nincs új a Nap alatt.
