Zoli még a főiskolán volt csoporttársam, de mindenki tudta róla, hogy színész akar lenni. Anyja nem engedte, mindig a szokásos nótát fújta: legyen rendes állásod, és közben bohóckodhatsz, amennyit akarsz.
Ha elmentem hozzájuk, nem volt olyan alkalom, amikor anyja célirányosan ne szapulta volna a színészeket. A színházat meg egyenesen ripacskodásnak tartotta.
Zoli ki tudja, honnan örökölte a tehetségét és az akaratát, nem adta fel. Ímmel-ámmal tanult a vizsgákra, és amikor csak tehette kisebb színházaknál gyakornokoskodott. Természetesen erről anyja nem tudott, mert sznob életszemlélete nem engedte volna, hogy megéljen egy ilyen szégyent.
Egyik karácsony előtt, amikor Zoli elemében volt, kitaláltuk, hogy bebizonyítjuk Nóra néninek, hogy a fia igenis jó színész. Volt egy remek sminkes ismerősöm, aki elvállalta, hogy a fiút megöregíti. Ruhát a közeli turiból szereztünk, így majdnem készen álltunk a nagy bemutatóra. Egy dolog nem stimmelt csak: Zolinak nem volt meg az a jellegzetes szaga, amit csak az utcán lehet összeszedni. Ám úgy gondoltuk, elégedjen meg ennyivel, mert ha jó színész, akkor az anyja nem ismeri fel, és gond nélkül eljátszhatja neki a kolduló hajléktalant.
Zoli pontosan tudta, melyik közértbe jár le az anyja vásárolni, ezért nem volt nehéz ott letelepednie. Nulla fok körül volt, nem esett jól a hidegben várakozni órákon át, de mielőtt ez eszébe juthatott volna, az egyik haverja azt mondta neki, ez is a játék része. Gondoljon csak arra, hogy mások felszednek húsz kilót is egy szerep kedvéért vagy netán leadnak. Ez azonnal meggyőzte. Még azt a problémát is megoldotta, hogy a hangja felismerhetetlen legyen, mert egy cukorkát vett a szájába és azzal gyakorolt. Szilva nem volt, így a Keresztapa-effektus elmaradt. Szegény Marlon Brando biztos forgott volna a sírjában, ha tudja, hogy két epres cukorka helyettesíti a pufiságot és a megváltozott hangot.
Elpróbáltuk egyszer, és persze nem tudtuk megítélni, hatásos-e, mert annyira röhögtünk a szakállas, ráncokkal bőven megrajzolt Zolin, hogy objektívek semmiképp sem lehettünk.
Az első két órában még nagyon élvezte a dolgot, jöttek-mentek az emberek és akadt, aki bedobott egy-egy százast a műanyagpoharába. A kartonok viszont nem adtak sok meleget, amin üldögélt.
Az anyja azonban csak nem akart megérkezni. Pedig előző nap biztosra mondta a bevásárlást. Zoli bőszen üldögélt, didergett és kezdte megbánni az egészet, mire végre megjelent Nóra néni. Elegáns volt, mint mindig, fonott kosárral a karján besétált a piacra, majd a boltba. Úgy tűnt, még véletlenül sem pillantott Zolira.
– Csak egy kis aprót, asszonyom! – szólt oda neki a fiú nem feledve a cukorkát, amitől nehezen forgott a nyelve.
Nóra asszony mosolytalanul tovább lépett.
Zoli mégis elégedett volt az eredménnyel. Nem hiába várakozott, nem hiába sminkelték és viselte ezt a használt göncöt. Még a fagyoskodás is megérte. Úgy gondolta, megvárja Marcit, aki megígérte neki, hogy este borozni viszi, ha Nóra nénit sikerül átvernie.
Eltelt vagy húsz perc, amíg kiélvezte a diadalt és az járt a fejében, mekkora szájjal fog majd becsengetni az anyjához, hogy bebizonyítsa, jó színész, amikor megpillantott egy másik hajléktalant épp feléje közeledni. Azonnal ideges lett, mert úgy érezte, valaki beleköp a levesébe. Szólni mégse szólhatott, csak átható tekintettel figyelte a hajlott hátú öregasszonyt, aki nem messzire tőle levackol. Aztán fog egy párnát és odacsoszog hozzá.
– Édes fiam, hoztam neked egy párnát, nehogy felfázzál már! Nem túl kellemes ilyen időben kartonokon ücsörögni! – mondta és átnyújtott neki egy vastag díszpárnát.
Mielőtt Zoli megszólalhatott volna, a néni kiegyenesedett, és a jól ismert Nóra néni hangon hozzátette:
– Teát nem hoztam, azt nem szereted!
Zoliból kitört a nevetés. Mindketten úgy nevettek azon a decemberi hűvösödő délutánon, hogy az arra járók biztosan meg voltak győződve, hogy lám, a pénzt, amit kapnak, piára költik a koldulók!
U.i. Később Zoli elmesélte, hogy anyja is színésznek készült, de egy csúfos kudarc után feladta. Szóval, ő csak meg akarta kímélni a fiát… Nem sikerült.
fotó: Pinterest
