A legrosszabb kombó volt. Sodródó, kényelmes pasi, ráadásul a végletekig racionális. Őt nem lehetett átverni különböző akciókkal, mert tudta, hogy mire az olcsóbb lisztért átér a másik üzletbe, már kidobta benzinpénzben a különbözetet.
Az asszony – akit egy barátja mutatott be neki, és akibe tán sosem volt szerelmes, viszont jól főzött, és szerinte ez pont elég volt egy házassághoz – hiába zsörtölődött vele. Hajthatatlan volt: a tények számára mindig is tények maradtak. Amolyan “húsz éve elmondtam, hogy szeretlek, ha változik, majd szólok” tipusú pasinak tartotta magát, azzal a kitétellel, hogy ő valójában sosem érzett szerelmet.
Fiatal férjként még megnézett egy-egy bárgyú romantikus filmet az asszonnyal, hadd örüljön, de a tartalmát akkor sem fogta fel: mi lehet az a gyötrő vágy, az az olthatatlan szenvedély, amely egy férfit olyan bolondságokra vesz rá, hogy megtanuljon egy idegen nyelvet, vagy repülőre szálljon karácsonykor, mint az Igazából szerelem egyik bánatos képű hőse.
Aztán egy szépnek nem nevezhető napon az asszony közölte, hogy elköltözik. Neki szerelem kell, meg gyerek, meg cirógatás. A félig kipakolt lakás látványa egyszerre lepte meg és rázta föl: sosem hazudta, hogy ő egy romantikus herceg, nem is értette, hogy miért csalódott most benne a nő.
Hónapok teltek el így, üres aggyal és alaposan mérlegelve a múltat, amikor egy napon új szomszéd költözött a szintre. Először csak a finom parfümillatra figyelt fel, ami kora reggel átjárta a folyosót. Meg is lepődött, hogy még a szíve is hevesebben dobbant. Másnap összetalálkozott a magassarkú cipő kecses lábú, őzike szemű tulajdonosával. Egyszerre száradt ki a torka és remegett meg a lába. Még köszönni is elfelejtett, de később azon agyalt, hogy lehet, hogy mégis köszönt? Fogalma sem volt. Azon kapta magát, hogy a csengő melletti névtáblát vizslatja. Edit. “Edit, milyen gyönyörű név!” – futott át rajta valami sosem érzett forróság.
Este nem kapcsolta be a tévét, és nem volt kedve semmihez. Legszívesebben csak fülelt volna, hogy mikor tér haza a nő, és még merészebb gondolataiban pedig át is ment hozzá bemutatkozni. A meglepő gondolataiból a még meglepőbb hangzavar zökkentette ki: előbb csak heves vita, majd egyre durvább dulakodás hangja ütötte át a vékony falakat.
Hirtelen megértette a csöpögős filmek hőseinek motivációját: van az a pillanat, és létezik az a nő, akiért érdemes őrültséget elkövetni. Verni kezdte az őzikeszemű Edit ajtaját, amelyet hirtelen egy vörös képű, ittas férfi tépett fel.
“Takarodjon el, vagy hívom a rendőrséget!” – ordított a férfire, aki lökött rajta egy nagyot, de hangosan káromkodva távozott.
Edit borzasztóan nézett ki: ajka lebiggyedt és vérzett, az egyik ruhaujja pedig letépve lógott rajta. Mégsem látott még ennél szebbet, soha az életben.
Noha legszívesebben azt kérdezte volna, megcsókolhatja-e, racionális férfi lévén csak annyit hebegett: “Szia. János vagyok, a szomszéd.”
fotó: Pinterest
