Kelekótya randevú

Beát majd szétvetette a méreg. Ritkán volt dühös, de ha igen, akkor biztosan a nővérére. Ember úgy ki nem tudta hozni a sodrából, mint a figyelmetlen, felelőtlen és szétszórt Ágota, aki úgy járt-kelt a világban, hogy lábával ritkán érintette a földet. Bea azon csodálkozott a legjobban, hogy még nem ütötte el egy kocsi vagy nem esett be a villamos alá.

Ha valamit kitalált, akkor arra rárepült és semmi mással nem foglalkozott. Volt ennek pozitív hozadéka is, mert így tanult meg főzni. Két éven át a létező összes főzőtanfolyamot végigcsinálta, amit talált a neten. De ahogy befejezte az utolsót, hirtelen elszállt minden lelkesedése és már másnap korongozásba fogott volna, de az nem volt ennyire egyszerű.

 
 

Amikor délután kettőkor kijelentette, hogy este randija lesz, méghozzá vakrandi, a húga felszisszent. Most úgy látszik, ez jön. Két hete gyakorlatilag minden nap találkozott valakivel, majd felhívta őt és lesújtva közölte, hogy a mai férfiak szörnyűek. Vagy gyerekesek, vagy ostobák. Utóbbiból több volt, az előbbit meg jobban tűrte. De már rezgett a léc, és Bea érezte, hogy fogy a kedve, sokkal gyorsabban adja fel, mint minden mást addig.
Ő nem bánta, mert sosem hitt ezekben a kitalált találkákban, amelyek előtt mindenki kifésüli a face profilját, és eljátssza, hogy maga a tökély, csak eddig senki nem jött rá. Harmincegy éves volt, már a Tinderen és a Tiktokon szocializálódott, pontosan tisztában volt azzal, hogy az ismerkedés nem nagy kaland. A világ tele van sérült lelkű nőkkel és férfiakkal, de mindegyikük azt várja, hogy majd értük valaki megváltozik, kicseréli pokolian rossz természetét vagy leküzdi gátlásosságát. Sajnos erről szó sem volt, a legtöbben nem is igyekeztek.

És kettőkor Ágota azzal állított be a munkahelyére, hogy szívességet kérne és meghálálja meg egyebek, de ő aznap nem tud elmenni egy randira, de van annyira becsületes, hogy nem fogja lemondani a srácot, aki már elindult Pestre Kőszegről. Nagyon kellemetlen az ügy, de őt verték már át úgy, hogy meg sem jelentek, nem szeretne ilyen visszavágót. És különben is, lehet, hogy az esti jelölt lenne a nagy Ő, azonban nincs ideje találkozni vele, mert elfelejtette az osztálytalálkozóját. Ki nem hagyná, mert hátha ott lesz régi szerelme, és majd azzal jön össze.
Bea legyintett. Ez bolond, mondta magában. Annyira fontos neki az osztálytalálkozó, hogy elfelejti. Annyira jellemző rá, hogy haragudni sem lehet érte. Azért viszont igen, hogy őt ugráltatja, hogy a lelkiismerete rendben legyen.

– Miért, mi dolgod van este? – kérdezte Ágota szemtelenül. – Se kutyád, se macskád, fizetem a vacsorád, csak legyél ott, egyél valami finomat, cseveréssz, aztán másfél óra múlva húzzál haza. Ennyit csak ki lehet bírni, nem?

Bea összeszorította a száját, mert ekkora pimaszság hallatán csúnya dolog csúszott volna ki, ha hagyja. Nem volt kedve sem vacsorázni, mert épp fogyózott (mikor nem, jegyezte meg Ágota), sem pedig idegen férfival jópofizni. Nővére azonban mindig elérte, amit akart, mert kitartó és erőszakos természete diadalmaskodott a legtöbb ember felett.

– Sokba fog ez neked kerülni – jegyezte meg kedvetlenül.
– Tudtam, tudtam, hogy elvállalod! Annyira cuki vagy! A világ legcukibb testvére az enyém! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az ügyfelek egy része odanézett és néhányan rosszallóan megcsóválták a fejüket.
– Ötre beszéltük meg – súgta. – Nem lesz gond, te is barna hajú vagy meg én is. Ha lenne egy zöld pulcsid, akkor könnyedén felismerne.
– Nem hiszem el, hogy rávettél valakit, hogy olyan messziről idevezessen úgy, hogy azt sem tudja, hogy nézel ki.
– De tudja, elmeséltem neki. Hidd el, elég meggyőző tudok lenni. És nem hazudtam semmiben. A koromat sem módosítottam, a kilóim számát meg pláne nem, más meg aligha számít nekik.
– Nekik? – kérdezte Bea megütközve.
– A pasiknak, te ártatlanok gyöngye! Bár egyik sem hoz mérleget vagy mérőszalagot, mindig ezzel vannak elfoglalva.
– Nem mondhatnád mégiscsak le? Alig érnék oda… Majdnem ötig benn vagyok.
– Szó sem lehet róla. Már elindult, mint mondtam. És az adott szavam fontos. Nem lehetek egyszerre két helyen, pedig bíz’isten jó lenne. Te viszont helyettesíthetsz. Kérlek, kérlek drága húgocskám!

Bea megadóan bólintott. Végignézett magán és megállapította, hogy nincs randiszerkóban az biztos. Egy fekete szoknya és egy semmilyen V kivágású pulcsi volt rajta. Sminkje igen szolidan folyt be a szeme sarkába, de azon még lehetett igazítani.

Amikor Ágota fellélegezve eltűnt a járókelők forgatagában, már bánta, hogy nem volt határozottabb. Egy pizza vagy rántott sajt nem ér ennyit, szögezte le magában.

Az Édes élet nevű hely nem volt messze a munkahelyétől. Nemrég nyílt retró étterem volt, amely Fellini Rómáját volt hivatott felidézni. A falakon plakátok hirdették az ominózus filmet és a bejárattal szembeni szökőkút mögött Anita Ekberg mosolygott eksztatikus mosollyal a kamerába. Az ember azt várta volna, hogy lelép a falról és valóban megmártózik a csobogó vízben, ehelyett csak bámult és a betérő vendég fantáziájára bízta a folytatást.

A vakrandi másik résztvevőjéről csak annyit tudott, hogy magas és sportos. Hát milyen is lenne, tette fel magának a kérdést? Ki írja meg, hogy ő alacsony és kövér, meg hogy nem sportolt az általános óta? Még egy ismertetőjelet is megbeszéltek: mindkettőjüknél újság lesz. Manapság már úgysem szokás olvasni, így feltűnő lesz.

A fiatal és igen csinos felszolgáló az egyik sarokban lévő asztalhoz kísérte és leültette. Titkon szétnézett, de egyetlen magányos férfit sem látott, újságot bújót meg pláne nem. Eldöntötte, hogy maximum negyed órát vár, és utána elslisszol. A nővére becsülete ennyit megér, de tényleg csak ennyit, nem fogja magát égetni hosszú percekig.

Öt perc elteltével megjelent egy férfi, aki megfelelt a leírásnak. Vagy 190 cm magas volt és kigyúrt. Túlságosan is. Bea megrettent. Ezzel az alakkal kell elköltenie egy vacsorát, mert Ágota feledékeny, kérdezte magában haragosan. Mielőtt azonban szentségelni kezdett volna csendesen, a férfi elmosolyodott és intett egy másiknak, aki szemlátomást rá várt.

Fellélegzett. Ekkor jutott eszébe, hogy nem vette elő a női magazint, amit nővére a kezébe nyomott. Gyorsan kikotorta táskája aljáról és szépen az ásványvíz mellé helyezte. A tizedik perc után már csak az járt a fejében, hogy öt percet kell kibírnia. És az öt perc felénél belépett valaki, akinél érdekesebb arcú férfit sose látott. Az egyik szeme zöld volt, a másik barna. Magasnak magas volt, de sportos testalkatát egy egyenes vonalú szövetkabát rejtette. Mint egy filmsztár az ötvenes évekből, villant be neki. Nem Mastroianni, inkább… De nem jutott eszébe ki, hogy hívják az a fekete hajú, sármos színészt, akit nemrég látott Fogjunk tolvajt c. filmben.

Istenem, ha ő lenne… De újság nem volt nála. Szétnézett ő is, majd leült egy asztalhoz és rendelt magának egy vizet. Szemmel láthatóan várt valakit. Bea felsóhajtott. Az órájára pillantott és megállapította, hogy a kijelölt tizenöt perc már elmúlt és ős megtette, amit a haza megkövetelt. Felállt, vette a kabátját. Úgy gondolta, majd a pultnál fizet. Felkapta a magazint is, mire a férfi is felpattant. Mielőtt kettőt szólhatott volna, már ott is állt előtte.

– Újságos vakrandi? – kérdezte tétován.
– Olyasmi – válaszolta neki.
– Hála az égnek, mert azt hittem, nem jött el.
– Itt vagyok, amint látja. De a maga újságja hol van?
– Az ördögbe is… – morogta a férfi. – Elfelejtettem elővenni. – Azzal a kabátja belső zsebéből elővarázsolt egy gazdasági magazint.

Jesszusom, még okos is, gondolta Bea.

– Ne haragudjon, tudom, hogy késtem, de Kőszeg után nekem mindig nehéz hozzászoknom Pest forgalmához. Pedig gyakran jövök, mégsem tudom követni…
– Ezzel magam is így vagyok… – jegyezte meg Bea és tetszett neki a férfi zavara. Hogy a fenébe hívják azt a színészt, töprengett tovább, de hangosan csak ennyit mondott:
– Akkor leülünk?

A férfi bólintott és udvariasan kihúzta a széket Beának. Érezhetően nem mozgott otthonosan az adott helyzetben.

Mielőtt azonban bármit is mondhattak volna, megjelent a pincér és szélsebesen megrendelték a vacsorát.

Jöhet a rántott sajt, gondolta a nő. Desszert viszont semmi.

– Ne haragudjon, haragudj, ugye tegeződhetünk, de el kell mondanom valamit – mondta a férfi, amikor a pincér eltűnt a pult mögött.

– Hű, már így kezdjük? Persze, tegeződjünk!
– Én nem Tornyos László vagyok, akit vártál.

Beából kitört a kacagás.

– Nem? Akkor ki?
– A barátja.
– Ez most valami vicc?
– Nem, csak Laci nem tudott eljönni, én meg épp jöttem Pestre. Nem akarta, hogy szomorú legyél, ezért inkább megbízott engem, hogy helyettesítsem. Bármilyen hihetetlen, ő ilyen.

Bea tovább nevetett.

– Én meg nem Bánóczi Ágota vagyok – közölte. – A nővérem szintén nem tudott eljönni és vállaltam, hogy itt leszek helyette, mert nem akart csalódást okozni egy messziről, miatta ideérkező ismeretlennek.
– Ilyen nincs – mondta a férfi hitetlenkedve. – Nem, ez lehetetlen.

Bea előkapta a táskáját és kivadászta a személyijét.

A férfi megnézte és szó nélkül átnyújtotta a sajátját. Lukács Roland. Ez állt rajta.

Mindketten egymásra néztek, majd a pincérre, aki épp akkor érkezett meg a két adag rántott sajttal.

– Akkor ezt most tisztáztuk – mondta Bea. – Jó étvágyat nekünk!
– Jó étvágyat!
– somolygott a férfi, és cseppet sem bánva mustrálta alkalmi randi partnerét.

Cary Grant, villant be Beának. A büdös francba, Cary Grant-tel vacsorázom, mondta ki félhangosan, mire a férfi szeme elkerekedett, és zavarában alig tudta lenyelni az első forró sajtfalatot.

Ezalatt az égiek jót mosolyogtak egy férfin és egy nőn, akik azt hitték, véletlenül találkoztak idelenn a földön. Pedig dehogy, hiszen, mint tudjuk, véletlenek nincsenek.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here