Másnap egy váratlan üzenet mindent megváltoztatott. Iza már délután háromra kérte, hogy menjek ki elé a reptérre. Így sajnos le kellett mondanom a másik találkát. Nem akartam hasfájásra hivatkozni, de semmi okosabb nem jutott eszembe. Nem könnyű mindig valami hatásos hazugsággal előállni. Ha egyszerűbbet lódítok, teszem azt megfázást, a nők átmennek anyába, és hozni akarják a húslevest. Viszont a kéróm megmutatását nem tolhatom tovább, ez biztos. Nincs más megoldás, kölcsön kell kérnem egyet, vagy bérelnem netán. Egyszeri alkalomra jó lesz a Botondé, de hosszú távra kell egy pofás garzon. Még szerencse, hogy van némi félretett pénzem, amiről Iza nem tud. Jó, ha csurran-cseppen az embernek némi mellékes.
Szóval vasárnap délután örömmel mentem ki a reptérre, ahol mosolygós, fáradt Izám szinte repült a nyakamba. Azt súgta a fülembe, hogy ma peteérése lesz, tehát mindent bele kell adnunk. Van férfifül számára ennél izgatóbb?! Aligha… Menten elment a kedvem az egésztől, és tényleg elkezdett fájni a gyomrom, mintha önbeteljesítő lett volna a hazugságom. Esküszöm, még hányinger is kerülgetett. Így nem jött össze a dolog, ami nagy csalódást jelenthetett neki, de hát a világ már csak ilyen. Pedig szeretem a feleségem. Adélt is. Nem félig az egyiket és félig a másikat.
Este későn olyan üzenetet kaptam, hogy a gyomorfájás semmi ahhoz a migrénhez, ami elért. Adél elmesélte, hogy kint volt a reptéren, és annyira hiányzom neki, hogy már-már képzelődött, és látott engem. Igaz, csak egy pillanatra, meg egy szőke nővel, de aztán eltűntünk, de ő biztos volt benne, hogy a hiányom teszi. Éreztem, hogy ez csapda. Vagy valóban látott, vagy ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból.
Megnyugtattam, hogy eszem ágában se lett volna betegen a reptérre menni, de nagyon tetszik, hogy engem vizualizál. Milyen drága és szeretem is érte! Küldött egy nevetős fejet meg egy rakás szívet, gondoltam, ezzel le is tudtam a dolgot. A lakásban csend volt, mert Iza korán lefeküdt, én meg játszottam a telón, majd azon töprengtem, mi legyen ezzel a két szerelemmel, amiben vagyok. Kell ez nekem? Jó, hogy két nőt akarok, és mindkettő engem akar? Noná, hogy jó, különben mire fel az egész? Ha kiderülne, hogy szeretőt tartok, hű, de utálom ezt a kifejezést, szerintem a nejem nem hagyna el. A nők könnyen megbocsátanak, és Adél különben se lehetne versenytárs Iza szerint. Elvégre nem vékony. A nők mindig azt hiszik, hogy csak a karcsú, bögyös nők a nyerők, pedig hatalmasat tévednek.
Viszont intő jel volt számomra, hogy egy reptér is lehet buktató. Nem véletlen, hogy nincs közösségi oldalam, nem használok semmi tinibaromságot, de a kivénhedt Facet se. Ha megtenném, rég nem lennék biztonságban. Viszont a város kicsi a véletlenekhez. Eddig szerencsém volt, miért ne lenne ezután is?
Az iroda, ahol dolgozom, az Árpád hídnál van, ami elég mozgalmas, de nem ezt mondtam Adélnak. Ő úgy tudja, hogy Budán vezetek egy céget, méghozzá olyat, ami reklámgrafikával foglalkozik. Meg is mondtam neki, melyikről van szó, és közöltem, hogy a főnök, aki még felettem van, rosszabb az ördögnél. Egyszer azért rúgott ki valakit, mert délelőtt bement hozzá a menyasszonya. Ez nem játszótér, üvöltötte, és repült is az illető. Hogy ebből egy szó sem igaz, az más, de neki ezt nem kell tudnia. Csak értenie kell, hogy nem kereshet meg ott. Nekem meg figyelnem kell, hogy a városban hol tűnnek fel azok a plakátok, amelyeket ott terveznek.
Amint látszik, hazudni bonyolult és körülményes. De én mestere vagyok, és az agyam olyan, mint egy táblázat: mindent oszlopokba szedek és rendezem a nap végén.
A nap elején nem, mert akkor igyekszem valódi munkahelyemre, a már említett Árpád hídnál lévő sokemeletesbe. A metrókijáratnál azonban nem figyelek, mert a fejem tele van mindennel és nem veszem észre, hogy valaki figyel. Ennek később ára lesz. Olyan, hogy nem teszem zsebre. Sajnos, nincs mindig résen az ember. Sietek, és alig várom már, hogy irodám biztonságában nem törődjek mással, csak a munkával. Ám az nem ilyen egyszerű.
Iza azt írja, boldog, hogy jobban vagyok, most sétált el egy babaruha bolt mellett, és már attól boldog, hogy elképzeli, milyen csodás kisfiunk lesz. Olyan, mint én. Majdnem torkomra megy a kávé, pedig ezek egyszerű szavak. Az apaság megrémiszt, ahogy Adél családja is. Sarokba vagyok szorítva és nyüszítek, mint egy kidobott kutya. No, ez merő túlzás, de nincs jó kedvem. Mi a fene történik?
– Főnök! – szólal meg ekkor az egyik titkárnő, a csúnyább, de okosabb. – Kérem, hogy jöjjön, megjött az új kolléganő, akire egy ideje várt már a nagyfőnök!
– Megyek, egy pillanat! – mondom, és kinyomom a hívást. Adél keres, fel kellett volna vennem.
A folyosó süppedős, bézs szőnyegének a végén egy barna, csinos nő áll háttal. Nincs kétségem afelől, hogy ismerem. Jobban is a kelleténél. Érzem, hogy melegem lesz, de már nincs visszaút.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
