Gyorsan ment a szétköltözés, mert Roland két héten belül talált egy garzont, és mire Zorka észbe kapott, már nem is laktak együtt. A válást fél éven belül kimondták, és olyan jelentéktelen eseménynek tűnt, mintha nem lettek volna mögöttük évek.
Csak ennyi lett volna, kérdezte magától, de válasz nem érkezett. Úgy érezte, még egy tisztázó beszélgetés sem segített volna. Vajon miért hiszik az emberek, hogy a szavak minden sebet begyógyítanak? Egy frászt. Vannak tartós sebek, amelyekre nincs gyógyír, és a beszélgetés, nem mindig azt adja, amit várnak tőle. Rengeteg alkalommal beszéltek el egymás mellett, és ugyanazokat a köröket futották, amiket mindig. Nem vezettek sehová, ezért sem lett volna értelme elmondani, ami bántotta. Roland úgyse értette volna meg, és azt mondta volna, hogy ezeket az ezoterikus baromságokat ne tálalja már úgy neki, mint, ha Bibliából ollózta volna ki. Még annak sorait is alakítgatták évszázadok alatt, nemhogy ezeket a légből kapott ostobaságokat.
Zorka egyre biztosabb lett abban, hogy jól döntöttek. Nem mintha örült volna az egyedüllétnek, vagy valami csodában reménykedett volna, de legalább a volt férje szabad lehetett. Tisztelte annyira, hogy elengedje. Voltak jó időszakaik. Nem olyanok, amelyek miatt belehalt volna a válásba, de voltak.
Túl könnyen szakadt meg a kötelék. Még a tárgyakon sem veszekedtek, mindketten hagyták, hogy a másik azt vigye, amit magához közelinek érez.
A munkahelyén nem verte nagydobra, hogy már nem férjezett, de hamar kitudódott, mert túl sok túlórát vállalt. Kétszer külföldre is utazhatott, de ezen kívül más nem történt vele. A szerelem elkerülte, valószínűleg azért, mert nem állt rá készen.
Lassan tisztult ki a kép az agyában. Hónapokon át álmodott az apjával, és egyszer egy rövid időre rábírta anyját, hogy meséljen még arról a napról…
Minden darabka a helyére került, és ha a fájdalom nem is múlt el teljesen, amit a veszteség okozott, azért rendbe jöttek az apró dolgok.
Nyolc hónappal később meghirdette a lakást, mert nem akart a régi falak között maradni, mindenben mást, újat akart. A második jelentkező lecsapott rá, és ő örömmel adta el nekik. Fiatal pár volt, éppen olyanok, mint ők valaha, csak bennük több volt a szeretet.
A város másik végén talált megfelelőt egy kőházban, ami nem emlékeztette a régire. Elsőre hűvösnek tűnt, de már látta maga előtt, amint vadszőlőt futtat fel az oldalán, és a kerítés mellé bokrokat ültet, de csak annyit, hogy ne zavarják meg a kilátást. Tetszett neki az utca is, amely érthetetlenül kanyargós volt, egy mezőre vezetett. Ha lenne egy kutyája, biztosan élvezné a helyet, gondolta sokszor.
Végül megszületett benne a döntés. Egy nap, munka után bement a menhelyre, és megkérte az első szembejövőt, akiről azt hitte, ott dolgozik, segítsen neki választani. A férfi megfordult és csendesen visszaballagott a ketrecekhez, majd rámutatott egy keverékre. Azt mondta, ha nem viszi el, ő azt választja. Ekkor derült ki, hogy szintén érdeklődő.
A barna, foltos kutya nem kérette magát, amint meglátta Zorkát. Mintha azonnal tudták volna mindketten, hogy egymásra van szükségük. A menhely tulajdonosa halkan megjegyezte, hogy a kutya félős, sokat bántották, ezért reméli, hogy Zorka sose teszi.
Ő tiltakozott és megígérte, hogy hírt ad magukról.
Amikor Bobóval kilépett a rozsdás vaskapun, azonnal észrevette Rolandot. Az utca túloldalán sétált egy nővel. A férfi is rápillantott, és intett neki.
A nő, akivel sétált, terhes volt. Még nem igazán gömbölyödött, de azért már látszott rajta. Egyikük sem jött zavarba. Zorka most először gondolt arra a képtelenségre, hogy a volt férjét testvéreként szereti. De nem mondta ki, miért is tette volna?
A kis nő ártatlanul pislogott a nagy találkozás alatt, és kedvesen rámosolygott Zorkára, meg a kutyára.
– Most hoztad ki? – kérdezte Roland, miközben a nő kezét fogta. Mintha kapaszkodott volna belé.
– Igen, úgy éreztem, jó gazdája lehetnék. Vagy jó haverja, még nem tudom. – Maga is meglepődött azon a könnyedségen, amivel megválaszolta a kérdést.
– Elnézést, Anita, hadd mutassam be neked a volt feleségem – nézett végtelen szeretettel a férfi az állapotos nőre. Minden szavából, mozdulatából sütött a nyugalom és hazatérésnek semmihez sem fogható meghittsége. Á, szereti, gondolta Zorka.
Az Anitának nevezett hölgy a kezét nyújtotta, és mosolygott.
– Szia! – mondta Zorka. – Látom, boldog kismama vagy! Nagyon örülök neked.
– Köszönöm, épphogy megmozdult a fiunk!
Zorka egy pillanatra a szíve körül árnyékot érzett elsuhanni. Ez a nő megadta Rolandnak, amire vágyott. Szerencsére az árnyék gyorsan elillant, és a fájdalom is vele ment.
– Gratulálok! – mondta gyorsan. Érezte, hogy Roland minden gesztusát ellenőrzi. Nem volt benne megjátszás, sem hazugság, tényleg gratulált.
– Minden jót kívánok nektek, de most mennünk kell! – tette hozzá a kutyára pillantva. – Bobóval ideje megismerkednünk!
– Nektek is minden jót! – Roland hangja távoli volt és színtelen.
Amikor a pár elindult, a kutya vakkantott egyet, hogy menne már.
–Jól van, ne türelmetlenkedj! – szólt rá. – Vannak dolgok, amelyeket meg kell emészteni, és el kell fogadni.
A kutya morrant egy finomat, mintha helyeselt volna. Aztán megrántotta a pórázt, mire elindultak a napsütötte utcán ki ezt, ki azt remélve az elkövetkező időktől.
Kép forrása: Pinterest
