Kilenc betű – 21. rész – A szerelem csodás!

"Testük találkozott egy addig ismeretlen érzéssel. Nem voltak szüzek, szentek sem, de amit egymás iránt éreztek, az hirtelen megtisztult."

Zsuzsó sose felejtette el azt az estét. Nemcsak azért, mert tökéletes volt, hanem mert úgy érezte, hogy talán meg se érdemelte azt a boldogságot. Pedig ha valaki látta volna őket, nem látott volna egyebet, mint két szép fiatal embert, akik összesimulva sétálnak a kis görbe egri utcákon, és szemmel láthatóan nem érdekli őket a tegnap, vagy a holnap. Nem gondoltak arra sem, kinek okoznak fájdalmat, de arra sem, mi lesz tetteik következménye.

Iván a lakására vitte a lányt, és az első együttlétük annyira természetes volt, mint eddig semmi se az életükben. Két test találkozott, összefonódott és ezáltal két szív dobogott egy ideig hajszálpontosan egy ütemre. Iván lakása nem volt különösebben nagy, de két szobát bérelt, és kiváló ízléssel rendezte be. Az első, amit lecserélt, az az ágy volt, mert nem akart senki rozoga kanapéján pihenni. A vállalkozás jól ment, nem volt gond egy hatalmas ágyat venni.

 
 

Zsuzsó megremegett, amikor átlépett a küszöbön. Az járt a fejében, senkinek sem fogja elmondani, ami itt történik. Szüleinek nem kell tudniuk róla, a lányok meg csak papolnának, és elrontanák a legszebb emlékeket is. Nem volt szüksége lelkifurdalásra, nem akart ő rossz vagy gonosz lenni, egyszerűen csak hagyta, hogy történjen minden úgy, ahogy történnie kell. Iván finom mozdulattal fejtette le róla a kabátot, aztán a vékony pulcsit, és avatott kézzel a melltartót. Minden érintése felkorbácsolta a lány vérét, és nem volt már visszaút. Mindegy mennyi idő múlt el járásuk óta, az se számított, hogy ő elvileg menyasszony, egyes egyedül az volt a fontos, hogy azzal lehet, akihez szíve-lelke tartozik. Iván előtt nem volt benne semmiféle szégyenérzet, mert látta, hogy a fiú elképesztően kívánja őt. Ez felbátorította és olyan könnyedén adta oda magát neki, ahogy soha nem gondolta volna.

Testük találkozott egy addig ismeretlen érzéssel. Nem voltak szüzek, szentek sem, de amit egymás iránt éreztek, az hirtelen megtisztult. A fiú keze mindenhol érintette, ahol ember még nem, és akaratlanul is összehasonlította Zsolttal, aki mellett mindig kötelességnek érezte a szeretkezést.

Szerelmeskedés volt ez a javából, és Zsuzsó tudta, hogy ezután az éjszaka után soha többé nem lesz képes mással lenni. Minden porcikája bizsergett Iván csókjaitól, és ahelyett, hogy csillapodott volna benne a vágy, egyre jobban felerősödött. Hajnalban aludtak el, de pár órányi alvás után a lány felriadt. Haza kell mennie, jutott eszébe, és finoman kibújt a fiú öleléséből.

– Hová mész? Korán van még! – mondta Iván kedvesen. Tekintete tele volt szerelemmel.

– Haza kell utaznom, várnak otthon. Ugye nem haragszol?

– Te kis bolond, dehogy haragszom. Egyedül az bánt, hogy most nem leszek veled.

Zsuzsó csendben öltözködött, és ujjongott a szíve, de azért fájt is egyben. Nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg:

Mi lesz most velünk, Iván? Vagy ez egy kaland marad csak?

Iván felkönyökölt. Nézte a szépséges lányt, karcsú alakját, finom bőrét, ami sejtelmesen ragyogott a kora reggeli gyér fényben.

– Kaland? Ezt hogy gondolod? Ilyesmit feltételezel rólam? Hogy csak úgy jössz-mész és az nekem jó?

A lány sejtette, hogy megbántódott. Lehajolt hozzá és megcsókolta a fiú izmos vállát.

– Nem. Eszemben sincs. Csak kicsit gyorsan jött ez, és nem készültem fel a reggelre.

Iván elnevette magát.

Gyere, igyunk egy kávét, meg van itthon egy kis tegnapi zsemle, megpirítom neked, jó? – kérdezte és máris kipattant az ágyból.

Zsuzsó nem bírta ki, hogy ne gondoljon arra, hogy mennyi szenvedély volt a srácban pár órával azelőtt, nem is beszélve a jó fenekéről, amit egyenesen bevitt a fürdőbe.

Pár perc múlva már valóban a konyhaasztalnál ültek, túlpirított vajas zsemlét ettek, és erős kávét ittak hozzá.

– Ne aggódj a jövőn! Hidd el, Zsuzsa, ha én mindig előre aggódtam volna, sose jövök el Erdélyből, vagy nem megyek ki Ausztriába. Néha fejest kell ugrani, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy van-e alattunk háló.

– Én nem vagyok ennyire bátor – mondta a lány, és megpróbált nem gondolni arra a rosszra, ami várhat rá pár óra múlva.

El kell döntenünk, mit akarunk. Ennyi az egész. Rajtunk áll, hiába mondjuk, hogy nem.

Iván elszántan nézett a lány szemébe.

– Te tudod, mit akarsz? – hangzott a kérdés.

– Igen, tudom, csak nem tudom, merjem-e akarni.

Zsuzsó ajka lefittyedt. Érezte, hogy azonnal sírni fog. Hogy Ivánt akarja, ebben biztos volt, de hogy szülei mit akarnak, és hogy mi lesz Zsolttal, arról fogalma sem volt. Nem, ebben volt némi hazugság. Sejtette ő, csak nem vallotta be. A csendes reggeli áhítat, amely addig megszállta a konyhát, kezdett elszállni.

Zsolt valószínűleg ki fog borulni, lehet, hogy fenyegetőzni fog, vagy egyszerűen világgá megy. Meg is érti, hiszen nem ezt várta őtőle. Hazudott neki, hitegette, hagyta, hogy eljegyezze, pedig első pillanattól kezdve tudta, hogy nem akar a felesége lenni. Gyalázatosan viselkedett vele, és ezért fájt a szíve.

Aztán ott voltak a szülei. Apja, aki bár boldog volt, hogy annak idején Iván megmentette Gyuritól a lányát, azért nem gyújtott gyertyát a házi oltár előtt a fiúért. Féltette, nem ilyen nagyvilági ficsúrnak nevelte, akit az egész város ismer, és suttognak róla mindenfélét. Anyja, aki egy fokkal elnézőbb volt, és tudta, mi a szerelem, szintén nem lesz, ha kiderül, hiszen eddig meg volt nyugodva, Zsolt volt számára az álomvő.

A lányokkal nem lesz gond, ők elfogadják a döntését, ezt tudta. A nagyi ujjongani fog. Ebben biztos volt.

– Zsuzsa, ha tudod, akkor el is éred! – hangzott a válasz.

A lány megrántotta a vállát.

Könnyű ezt mondanod. A te szüleid messze élnek, itt csak az öcséd van, nem kell senkinek megfelelned.

– Nekem magamnak kell megfelelnem. És ez éppen elég.

Az utolsó falat pirítós kissé keserű lett. Iván még mindig nem mondta ki, amit a lány hallani akart. Csak annyit kellett volna mondania, hogy együtt folytatják, de a fiú gondosan elmosogatott, míg a lány felöltözött, és mélyen hallgatott.

– Hazakísérlek – mondta kedvesen, és átölelte.

– Fényes nappal? Mindenki szeme láttára?

– Igen, sőt, ha akarod, még cigánykereket is hányok, hogy feltűnőbb legyen!

– Nem kell undokoskodnod!

Iván szeme kikerekedett. Belebújt fekete, nem túl vastag dzsekijébe, és felsegítette a lány kabátját.

– Nem teszem. Hidd el, komolyan gondolom!

Zsuzsó nem merte megkérdezni, hogy a folytatásra, a kettejük kapcsolatára vagy a cigánykerékre gondol-e. Ezért hallgatott. Vetett egy pillantást magára, és azonnal megállapította, hogy nem biztos benne, hogy a világ legboldogabbja néz vissza az előszoba tükréből.

Kinn az utcán még nem volt nagy élet. Iván megfogta a lány kezét, ami csendesen belesimult az övébe, és csendben hazasétáltak a kollégiumba. A bejárat előtt szenvedélyesen megcsókolta.

– Boldog karácsonyt! – mondta.

– Neked is – suttogta a lány sírós hangon.

Hazamegyek ma este én is, de szilveszter előtt megjövök. Keresni foglak. Addig meg gondolj rám minden nap!

– Ezt kérés nélkül is megteszem!

Zsuzsó arca felragyogott. Keresni fogja! Istenem! Akkor ez azt jelenti, hogy fontos neki? Ez egyet jelent a szerelemmel? Ha lett volna mersze, rákérdez, de azonnal visszafogta magát. Tartás, kisanyám, tartás, mondogatta mindig Karola, aztán ő volt, aki legkevésbé se fogadta meg saját tanácsait.

Előző rész

Kilenc betű 22. rész – Ideje a változásnak

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here