Diplomájával és irataival a táskájában, lelkesedéssel a szívében, és nyár óta az ujján viselt karikagyűrűjével úgy hatott a kisváros védőnői szolgálatában, mint valami sellő a sziklaszirten: kissé megfáradt kolléganői cinikusan mérték végig eme túlvilági csodát. “Na, majd megszokja a nyomást meg a nyomort ez is.” – súgtak össze ebédszünetben a büfé előtt ácsorogva.
Ida nem tudta mire vélni ez a kiábrándultság: őt vitte a lendület, sodorta az új élet. Egyszerre próbált meg teljesíteni ifjú feleségként, pályakezdőként, és vidékre költözőként. Nem lesz könnyű, tudta ő jól. Mégsem félt a kihívásoktól.
A körzet, amelyet megkapott, a városka szélén volt, ahova sem az aszfalt, sem a közvilágítás nem ért el. Hamar rájött, hogy kényelmes balerinacipőjét még strapabíróbb túrabakancsra kell cserélnie, főleg ősztől tavaszig – tehát igazából végleg. A családok szeretettel fogadták, és minden nyomorúság ellenére mindig megkínálták valamivel – amit ő persze kedves bájjal hárított.
A legutolsó házban lakó családhoz március elején kellett kimennie – ekkorra engedték haza a koraszülött osztályról az anyukát meg a picit. Az alacsony plafon majdnem agyonnyomta őt – bár lehet, hogy csak azért tűnt olyan szűkösnek a szoba, mert sokan voltak bent… Nem lepődött meg, kedvesen köszönt mindenkinek, majd megnézte a bebugyolált újszülöttet. Szeme hirtelen a másik sarokban álló heverőre tévedt. Egy csenevész kislány feküdt rajta szótlanul, de mosolyogva.
– Hát ő? – bukott ki belőle, bár sosem szokott ilyen nyers és direkt lenni.
– Ő Böbike, a kisebbik lányom. Tíz éves – szólalt meg a nagymama nagy szemeket meresztve. – Hazahoztuk Pestről az iskolából, és nincs pénzünk visszavinni, meg hát nincs is jól. Vak és szívbeteg. Tudja, nem akartuk mink őtet, de így esett, és akkor már nem volt mit tenni – magyarázta a sovány nő vállát vonogatva.
– De Istennek hála az unokám szép és egészséges, hát nézze meg! – terelte vissza a szót az új családtagra.
– Igen. Hála Istennek – válaszolta csendesen.
Nem tudta, hogyan került haza, csak tette az egyik lábát a másik után, és zúgott a feje a sok gondolattól. Aznap este megértette kolléganői lopott, gunyoros pillantásait. Ők már tudták, hogy a földi pokolban töltik a munkaidejüket.
A karácsonyi szünet után újra sort kerített rá, hogy meglátogassa a családot. Legnagyobb megdöbbenésére a heverőt üresen találta. Remegett a keze és elöntötte a forróság, amikor végre meg merte kérdezni, hol van a kislány.
– Kaptunk kölcsön, hogy vissza tudjuk vinni az iskolába. Jobb ott neki, figyelnek rá, tanítják – magyarázta a mama.
– Az biztos, hogy jobb – válaszolta bólogatva… No nem azért, mert ott vigyáznak rá, hanem, mert ott nem kell meghallgatnia, hogy ő csak a véletlen műve, és senki nem várta ezen a Földön.
fotó: Pinterest
