Kockáztattam, és megnyertelek vele

Hol is kezdjem… 2010 környékén jártunk… nagyjából már egy éve oda voltam egy férfiért. Mivel egy továbbképzésre jártunk, szinte minden nap találkoztunk. Gyakorlatilag szünet nélkül ő járt a fejemben. Próbálhattam minden erőmmel elterelni a gondolataimat, kettő perc múlva újra a lelki szemeim elé kúszott világosbarna haja és vakító, kék szemei. A maga 190 centijével még pont passzolt is volna az én zsiráf magasságú alakomhoz. És ha már alak… tökéletes volt. Nagy, erős vállak, de mégsem az a túlságosan kigyúrt fajta.

Imádtunk egymás társaságát. Imádtam ránézni… ha féltem is ilyenkor, de csodás érzés volt a szemeibe nézni, az arca rezdüléseit figyelni. Akkoriban nem vallottam be magamnak, de utólag már egyértelmű: szerelmes voltam belé. Menthetetlenül.

 
 

Jó viszont ápoltunk, jóllehet én ebbe kicsit belehaltam – egyszerűen képtelen vagyok kockáztatni és kimutatni az érzéseimet. Egyik szép nyári délelőttön szokásos módon együtt ebédeltünk. A büfé ajtajában megjelent az egyik “hódolóm”. Gyakorlatilag bármelyik parfümreklám férfi szereplőjét lekörözte volna a külsejével, nem is értettem, miért vonzódott hozzám. Persze így, hogy a szívem másé volt, legfeljebb a hiúságomat legyezgette a jelenléte.

– Ismered Tamást? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. – A képzés után mindig beülünk valahova inni.

Kínomban efféle szánalmas húzásra vetemedtem, de bejött. Láttam, hogy valami búskomorság suhan át az arcán.

– Igen? Nemhogy velem jönnél el moziba!

Földbe gyökerezett a lábam. Emlékszem, hogy először valami kellemetlen, jeges érzés futott át rajtam, majd elöntött a forróság. Csak szórakozik velem… ő már-már gyönyörű, én legfeljebb egy erős közepes vagyok egy egytől-tízes skálán. Megszoktam, hogy sok férfi kedvel, de inkább csak barátként vagy testvérként tekintenek rám. Ha egy férfi ennyire jóképű, akkor ez hatványozottan igaz kell, hogy legyen.

De elegem volt már a tehetetlen várakozásból. Szenvedtem már eleget, volt, hogy az az arc még aludni sem engedett éjszakánként. Nem volt nélküle az életem teljes. Rájöttem, hogy ezt a csatát én már akkor elvesztettem, amikor szép lassan bekúszott kettőnk barátsága közé ez az érzés.

Bizonytalanul, szemlesütve és pipacspirosra égett arccal bólintottam. Nem mertem ránézni, de éreztem magunk közt egy újonnan érkezett feszültséget. És ez tetszett. Az ő hangja is alig észrevehetően megváltozott.

– Akkor óra után menjünk is el. Holnap úgysem dolgozunk.

– Oké. – rebegtem bizonytalanul, miközben azon morfondíroztam, hogyan nem szakadt még ki a szívem a helyéről a sok kalapálástól. Hosszú óra lesz a következő. Koncentrálni pedig biztos képtelen leszek.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here