Bence és Anna – Lapok egy házaspár naplójából – 6. rész

Az előző részeket itt olvashatod

Szilvi

Amikor Bence kimondta a szakítást, kicsit megfagytam belül. Nem azért, mert nem számítottam rá, vagy mert nem voltam képben és reménykedtem. Nem vagyok ostoba. Pontosabban az vagyok, mert okos nő nem megy bele hasonló helyzetbe. Viszont kevés okos, de annál több okoskodó nő van.

A megismerkedésünk után nem sokkal eldöntöttem magamban, hogy nem leszek szerelmes. Tudom, hogy ő nem tartozik hozzám, van egy másik élete egy feleséggel és két gyerekkel. Eddig ment is minden észérvekkel, meg a bennem lévő, gyerekkorból hozott tanítással. Én sem arra készültem valaha, hogy csak úgy cafkának, ribancnak nevezzenek, mert egy olyan férfi kell, akit egy papír máshoz köt. A papír egy ideig nem elég erős kötelék, ekkor jön a képbe a harmadik fél, de egy idő után, mintha acélsodronnyá válna.

 
 

Bence mellettem magára talált. Az a csodálatos férfi lett, aki már régen nem volt a felesége mellett. Lehet ezt tagadni meg elhallgatni, de én akkor is sokat adtam neki. Felnéztem rá, rajongtam érte, és kiemeltem a szürkeségből. Mert ott volt. Elárvultan, üresen. Teltek a mindennapjai, de nem sok öröme volt benne. Viszont volt egy papírja arról, hogy házas, és más számára tilos. Majdnem megértettem. De eljött a nap, amikor az egyik találkozáskor azt mondta nekem, velem akar élni. Megmondja Annának, hogy kihűlt benne minden érzelem. Életem legcsodálatosabb pillanata volt, mert addigra már szerettem őt. Nem tudtam azért nem szeretni, mert nős és gyerekei vannak. Az eszem sorolta a tényeket, de amint megjelent nálam, minden, ami addig tiszta volt, hirtelen megváltozott. Csak azt láttam, hogy ő csodálatos, kedves és figyelmes. Minden lopott óra szennyes volt lett volna más szemében, de nekem maga volt a boldogság. Aki nem élt meg hasonlót, annak ez soha nem lesz elfogadható, mert sokkal könnyebb engem minősíteni, mint arra gondolni, hogy a ribanc is érezhet.
Hát én éreztem.
De nem változott meg semmi. Bence a családjával maradt, én meg egyedül, ahogy az már lenni szokott. Elkezdtek rövidülni a lopott órák. Elkezdett minden átalakulni, és lassan már csak a szex kötött bennünket össze. Lassan elfelejtettem magam.
Ideges lettem, vágyakoztam és egyre több ostobaság fordult meg a fejemben. Tudtam, hogy Bence szereti a testem. Ezért képet küldtem neki róla minden tiltás ellenére. Mondjuk ez régebben is előfordult, de csak akkor, ha a munkahelyén volt. Persze azonnal felizgult, lelkendezett, dicsért. De amióta otthon volt, kezdett minden átalakulni benne. Észrevettem, hogy hárít, leráz. Ez piszkosul fájt, mert azt hittem, én több vagyok neki, mint kaland. És az utóbbi hetek bebizonyították, hogy áltattam magam. Kétségbeesésem csak nőtt. Szerettem őt, nem a férfit, akinek családja van, hanem Bencét, aki nálam megnyugvást talált. Mindig elmondta, hogy lakásom olyan neki, mint a nyugalom szigete. Ezt bóknak vettem, pedig nem annak szánta. Egyszerűen kihasználta a naivságom, és hagyta, hogy neki jó legyen. Férfiból volt ízig-vérig.  Én meg nőből, de nem abból a szerencsés fajtából, aki megelégszik egy gyors numerával.
Vajon miért van az, hogy a nők nagy része nem tudja betartani a szabályokat és beleszerelmesedik a férfiba, pedig tudja, hogy csak szeretőnek kell? Keserves érzés és egyben dühítő is. Ha meg már megtörténik, akkor minden percről percre romlik. A legrosszabb a kapaszkodás a szerelembe. Mindenki mondja, hogy jaj, csak ezt ne, de te olyan vagy, mint a lepke, aki a fény felé repül, pedig tudja, hogy ott elpusztulhat.

Én nem fogok. Sokáig mentem fejjel a falnak. Megfizettem az árát. A mi kapcsolatunkban csak Bence nyerhetett. Biztos sírt Anna eleget miattam, de én is miatta, csak neki helyzeti előnye volt. Ő a feleség státuszában nyerő szériát kapott ki. Én meg eleve a startvonal mögül indultam. De így jár az, aki rosszkor van rossz helyen. Nem sajnáltatom magam…Viszont nem állítom, hogy nem fáj.

Amikor Bence megírta, hogy eljön, egy pillanatig reménykedtem. Ha nem teszem, valószínűleg beledöglök. Kiadtam magam neki testestől-lelkestől. Annyira szánalmas voltam, hogy a végén elhittem, hogy nekem elég lenne csak a szex is vele. Persze utána gyűlöltem volna magam.

Eljött és korrekt módon szakított. Már-már abban reménykedtem, hogy talált valaki mást, aki új dolgokat hozott az életébe. Nem merte kimondani, hogy nem. Láttam a szemén, hogy nem akar megbántani. Akkor és ott nagyon szerettem. És meghaltam egy pillanat alatt. Nem kiabáltam, nem hisztiztem. Csak a könnyeim indultak útjukra, pedig szerettem volna, visszatartani őket. Szántam magam és az elmúlt két évet. Aztán Bence mögött becsukódott az ajtó. Én meg ottmaradtam egyedül, vesztesen, szerelmesen.

Anna

Közös életünk első estéje fantasztikusra sikeredett. A gyerekek átmentek a szüleimhez, mi pedig egyedül maradtunk.

– Mozizzunk? – kérdezte újdonsült férjem. Bólintottam.
– Csak lezuhanyzom, és hozok valami nasit, jó? – válaszoltam. Láttam rajta, hogy felcsillan a szeme a zuhanyozás gondolatára.

Az is feltűnt, hogy a telefonja ki van rakva közszemlére, a dohányzóasztalra. Ebből azonnal megértettem, hogy már nem fél a lebukástól. Nem fél attól, hogy Szilvi erőszakosan nyomulni fog. Gyűlöltem azt a nőt, és mégis sajnáltam, mert ezen az estén ő sírt otthon, ahogyan én sokszor, és tudtam, hogy az pokoli érzés. Már ha szerette a férjem. Ha meg nem, akkor maximum csalódott lehetett.
Kicsit feltámadt benne a női szolidaritás, de azonnal elhessegettem. Hosszú időn át mellette volt boldog a férjem. Ezt sose fogom megbocsátani neki. Ezért sajnálni sem fogom. Szenvedje meg a maga veszteségét, majd megérti egykor, hogy mit jelent, ha valaki a máséra vet szemet. Bence nem tulajdon, és nem az enyém, hanem önmagáé. Mégis hozzám tartozik, meg a közös életünkhöz és a gyerekeinkhez. Ami végül mégis csak azt jelenti, hogy az enyém.

A diadalmasság érzése elöntötte a szívem. Lezuhanyoztam, miközben Bence a Netflixet böngészte. Megálltam a fürdőszoba ajtóban és a hálószoba gyér fényében meglestem őt. Finom arcéle, szemébe lógó hajtincse kisfiússá tette. Már nem az a srác volt, akiért a gimiben odavoltak a csajok. Érett, jóképű férfivá vált, aki ha meg is botlott, ma javítani tudott. Nem mindig voltam ám ennyire megértő, főleg a nagy sírások közepette, amikor egyedül voltam otthon, mert a gyerekek épp a saját életüket élték a barátaiknál. Olyankor nem lettem volna képes hasonlókat gondolni.

Hatalmas tanulság  ez mindkettőnknek. Talán majd egyszer, ha eltűnik belőlem a keserűség piciny, de létező magja, akkor elfogadom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Szilvi azért lépett be az életünkbe, hogy kinyíljon a szemem. Ez nagyon durván hangzik, mégis így érzem olykor. Hogy nyert-e valaki az adott helyzetben?  Úgy gondolom, Bence igen, mert sok miden kiderült róla is. Veszítettünk is? Mindenképp. A feltétlen bizalmat, hónapokat, közös örömöt és 15, együtt megélt évet is majdnem.

Miközben belebújtam az egyik új szerzeményembe, egy csinos hálóingbe, ami igen merész volt, az járt még a fejemben, hogy vajon itt a vége a bizonytalanságnak? Vajon jöhet-e még valaki, aki megingatja a mostani, erősnek tűnő szövetségünket? Mire elkészültem, Bence kukoricát pattogtatott a mikróban. Ez sem volt egy mindennapi tett tőle. Meghatódtam, mert benne volt, hogy igyekszik, hogy akar, hogy engem akar. És ha ehhez ilyen egyszerű dolgok kellenek, akkor ő ezeket megteszi, ahogy a virág is mutatta.

Nem, nem vagyok ostoba, felejteni sem nem tudok könnyen. Mégsem akarom tönkretenni magam és őt folytonos vádaskodással. Megpróbálok hinni…A próbán van a hangsúly. Hogy sikerül-e, nem tudom. Azt sem, kerülhetek-e én hozzá hasonló helyzetbe? És ennél a feltételezésnél kicsit elidőztem Alexnél, aki biztosan nem véletlenül sündörög körülöttem. Érzem, tudom, hogy rajtam áll, leszek-e trófea gyűjteményében. Márpedig eddig zsákmány voltam, amit a vadász az erdő szélén felejtett, mert meglátott egy értékesebbet, vagy annak tűnőt.

Nem hiszem, hogy én szeretnék rovátka lenni egy Alex-féle kedves, de csak szeretőt kereső pasi füzetében.

A pattogatott kukorica illata visszarántott a mába. Bence mosolyogva nézett, amint fehér csipkehálóingemben odakucorodtam mellé. Azonnal belecsókolt a nyakamba. A film elkezdődött…

Befejező rész vasárnap reggel

fotó: Pinterest

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here