Leánybúcsú – 7. rész

“Beszélnem kell Kittivel. Most azonnal.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Még mindig a kocsiban ülök. Bámulom a sötétséget. Mintha az egész világ aludna. Éjjel háromkor ez nem túl eredeti megállapítás, de a csend mégis mintha nagyobb lenne a megszokottnál. Már nem gondolok semmire. Üres vagyok. Egy menyasszony üres testtel és lélekkel. Ha egyáltalán még menyasszony vagyok. Vajon kinek tűnik fel, hogy valami nincs rendben? Talán senkinek. Ez nem is baj. Nem akarom világgá kiáltani.

A felemlegetett csendben váratlanul autó zaját hallom. Lassít és megáll nem messze mögöttem. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, Máté az. Ki más lenne ezen a késői órán?

 
 

Most beszélgetnünk kell, pedig semmi mást nem szeretnék, mint nem lenni. Nem vágyom a lelkizésre, az őszinteségre sem. A hazugságba szép csendesen belefagytunk.

Hallom, ahogy kiszáll és már nyitja is nálam a jobb oldali ajtót. Arca nyúzott.
– Beülhetek? – kérdi színtelen hangon.
Ha nem lenne az egész ennyire siralmas, elnevetném magam. Pár napja még úgy hittük, csodálatosan gördül az életünk. Most meg porszem került a gépezetbe.
Bólintok.

– Melyikünk kezdje? – szólal meg újra.
– Muszáj ezt?

Szájába harap. Mérges. Nem érti, mi az ördögért nem akarom átbeszélni a dolgot.
Akarom én, csak nem merem. Iszonyatosan félek.

– Muszáj! Jobban, mint bármikor. Akarod, hogy én kezdjem?
– Nem, inkább én.

Azzal elindulnak a szavak belőlem. Nem részletezem az estét, inkább csak a tényeket közlöm. Az érzéseimet sem szövöm bele, csak a legvégén mondom, hogy nagyon megbántam. És valóban. Arra semmi szükség, hogy bevalljam, élveztem, hiszen ez lényegtelen. És már magam sem tudom, igaz-e ez, vagy csak az újdonság varázsolt el. Szégyellem, hogy ezt éreztem.

Hallgat. A gyenge utcai fényben is látom, hogy sápadt.  Remeg a bal lába. Finoman, de egyenletesen. Belegyalogoltam a szívébe, mit várhatnék?

– Ez nagyon rosszul esik – közli, amikor elhallgatok. Csak ennyit mond. Nem kérdez, nem ítélkezik. Meglep.

– Most te jössz! – mondom kisvártatva. A szívem a torkomban és hányingerem lesz. Már nem is tudom, mitől félek. Attól, amit mondtam, vagy attól, amit hallani fogok.

És elmondja Dórát. Hallom, hogy szájában édes a neve. Beismeri, hogy majdnem beleszeretett. Nem tagadja, hogy piszkosul szenved emiatt. De kiderül, hogy nem feküdt le vele. Soha, egyszer sem. De majdnem szereti!

Az isten verje meg, mit jelent az a majdnem? Kicsit? Kicsit mennyire? Hogyan lehet valakit majdnem szeretni? Engem meg elvenne?
Forr bennem az indulat. Hallgatok, mert, ha robbanok, nincs visszaút. Ismerem magam. Hónapokon át beszélgettek. Amikor azt hittem, hogy velem van, lélekben más nőnél járt. Rá is gondolt, meg rám is. Akkor ez most megcsalás? Vajon ez jobb, mint, amit én tettem? Ő tisztább maradt?
Ha nem vallom be ma neki, akkor ő elhallgatta volna? Vagy előrukkol? Biztosan megmaradtak “barátnak”?

Lüktet a szívem, és nem akarom, de folyni kezd a könnyem. Minden, ami eddig tiszta, vagy mondjuk úgy tisztább volt, most besározódik.

Hogy nem vettem észre az egészet? Hol voltak a megérzéseim?
Minden kérdés egy újabbat hoz a felszínre.

Máté érezhetően megkönnyebbül. Látom, hogy ő is majdnem sír. Megsimogatja a karom, nem húzódom el. Hosszú időn át hallgatunk. Mindkettőnknek van mit feldolgoznia. Az én tettem sem lett jobb azáltal, hogy megtudtam az övét. Nem tudjuk felmenteni magunkat azzal a gyenge magyarázattal, hogy a másik sem volt becsületesebb.

Három nap múlva esküvő.

A menyasszony és a vőlegény egy szűk kocsiban megvallja bűneit. Mint egy filmben. De ott minden egyszerűbb. Vödörrel öntenék a nézők nyakába a nyálas zenét, a lány gyönyörű lenne és a sminkje sem folyna le. Én számban érzem a szemfesték kesernyés ízét. Papír zsebkendő után kutatok, de szokás szerint egy sincs a táskámban. A kocsiban sem. Máté elővadászik egyet a zsebéből és átnyújtja. Remeg a keze. Látom, hogy szenved, de basszus én is.

Nem annyira egyszerű ez, ahogy ő a dettóval elintézte. Itt nincs egyenlő játszmáról szó.

Én odaadtam a testem, de mást nem. Ő pontosan az ellenkezőjét tette. Melyikünk a jobb?

– Szereted őt? – kérdem nagy sokára. Ez érdekel, semmi más. Ha erre bizonytalansággal felel, akkor vége a kapcsolatunknak. Tudnia kell és ki is kell mondania, amit érez. Most, ebben a pillanatban, nem halogatva.
– Téged szeretlek – válaszolja. – Teljes szívemből!

Nem lélegzem fel. Jólesik, de akkor sem. Tudom, hogy ő is meg fogja kérdezni az őt legjobban bántó dolgot.

– Megtennéd újra, ha előkerülne a fickó?
Megrázom a fejem. Határozottan.
– Soha. Elhiszed?
– El.

– Miért hiszel nekem? Honnan tudod, hogy hihetsz?

Sóhajt egy nagyot.

– Eljöttél bevallani. Nem sumákoltad el. Bátrabb voltál, mint én, és ezért tisztellek.Te hiszel még kettőnkben?

Nem válaszolok azonnal. A testiség az egy dolog. De a lélek… A szerelem, még akkor is, ha csak majdnem az volt, egy másik.

– Máté, van még olyan, hogy MI?

Hallgatunk. Hajnalodik. Látom az aranyba omló égboltot. Csend van. Olyan csend, hogy a telefonom hangja éles késként vág bele.
Anya keres. Aggódik. Nem voltam éjjel otthon. Tud a Mátéval való egyezségünkről, csak emiatt hív. Különben nem nyaggatna. Érzem a hangján, hogy elhallgatja aggodalmait. Azért nem bírja ki, a végén megkérdi:
– Kicsikém, minden rendben?

Hangja kihallatszódik a telefonból. Máté rám néz. Én rá.

– Remélem – suttogom.

VÉGE

Bónusz rész vasárnap

Előző rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here