Minden túlzás nélkül állítom: én vagyok a kávé Gombóc Artúrja. Jöhet forrón, langyosan, üresen, tejesen – anyává válásom óta pedig már kihűlve is. Nem utasítom vissza a tejszínhabot sem, és, bár a fahéj nem a kedvencem, de ha már úgy esett, hogy “ráesett”, hát, jó, maradhat az is. Pedig, tudom, nem a legegészségesebb szokás, mit szokás… függőség… de hát ez van. Számba vettem, miért is nem kellene kávéznom…
Alakoskodó. Forró és fekete. Máskor meg egészen világosbarna, sőt, jéghideg… Kinek van szüksége ilyen kétszínű barátra? A pálinka például sosem hazudik.
Sunyi és gonosz. Pillanatok alatt eltüntet egy, két vagy akár három cukrot is, a gyanútlan kávémániás pedig csak felhörpinti, és oda a diétája! Hát, hogy képzeli, hogy keresztbe húzza az önsanyargatást, amit már két napja folytatok?
Csábító. A nagy rohanásban valahogy mindig eléri, hogy ráfigyeljek… beül egy hangulatos kis helyre, vagy öles, világító táblákkal hirdeti magát az utcán. Most komolyan, hogy maradjon hűséges az ember a kávémentes életéhez, ha lépten-nyomon kelleti magát valami hófehér kádban üldögélő, szexi kis fekete?
Vicceskedő. Egy konferencia előtt bedobott fekete képes megviccelni az embert: az előadás huszadik percében, a sor közepén ülve nem átall a füledbe suttogni: “Ki kell mennem! Állj fel és indulj el, mert pisilnem kell!” (Vagy, ami még rosszabb… na, tudod.) Csak szólnék: ez egyáltalán nem vicces, barátom!
Drága. Egy fél deci koffeinért fizettem már kettőötvenet a helyi büfében, és egy ezrest a reptéren. Elképesztő! Be is olvasok a kezem ügyében rám várakozó, macskás bögrében gőzölgő fekete aranynak: “Lassan már csak azért járok be a munkahelyemre, hogy legyen pénzem kávéra! Drágám, ez így nem mehet tovább! Elválok!”
(Csak előtte még iszom egyet..)
fotó: Pinterest
