Hajni sosem volt túl bátor vagy önálló. De a válás sok mindent megváltoztatott. Hónapokkal később, ahogy férje elhagyta, rájött, hogy a csekkeket neki kell befizetnie, és a kocsi olajcseréje is rá vár. Keserűen döbbent rá, hogy mennyire nem élvezte addigi kényelmét, sőt még folyamatosan reklamált is. Mint akinek járt volna, hogy királylányként kezeljék.
Aztán három éve kiderült, hogy ez mégsem jár senkinek, mert férje megelégelte és elhagyta. Búcsúzóul élhetetlennek és teszetoszának nevezte. Ez akkor megdöbbentette, de így visszatekintve rájött, igaza volt.
Három év alatt valóban sokat változott. Képes lett egyedül tankolni, szervizbe vinni a kocsit, lenyírni a füvet. Mindezek banális dolognak tűnhettek, de ő sikernek élte meg. Egy olyan nőnek, mint ő, minden apróság öröm lett. Visszakapta önmagát és vele együtt az önállóságát is, amely persze nem volt diadalmenet. Az elmúlt időszak viszont ráébresztette, képes boldogulni, ha akar.
Negyvenhat évesen ez óriási felismerés volt.
A portugáliai út, amire rászánta magát, jó ötletnek tűnt. Nem volt olcsó, mégse bánta. Életében először utazott volna egyedül, de még régi barátnője is felhúzta a szemöldökét a döntés hallatára.
– És, ha valami baj ér? – kérdezte ingerülten, mintha Hajni ötlete a világ legnagyobb ostobasága lenne.
– Milyen bajra gondolsz? Elrabolni nem fognak, legfeljebb megbotlom egy macskakőben és kitöröm a bokám – mondta nevetve, de hirtelen azt érezte, talán mégiscsak igaza van.
– Nagyon vicces… Tudod, hogy nem ettől tartok. Viszont könnyű célpont vagy, ha valaki ki akarna rabolni, no meg eltévedhetsz.
– Réka, az isten szerelmére! Ez egy szervezett út! Örülök, ha lesz néha fél óra időm nem múzeumban csatangolni, hanem csak úgy elkapni a város hangulatát.
– Oké, ne mondd, hogy én tartottalak vissza! Biztosan jó lesz, de azért nem árt óvatosnak lenned. És még az is lehet, hogy találkozol valakivel a buszon, aztán ki tudja…
– Igen, ennek én is nagy esélyét látom. Valószínűleg egyedül utazik inkognitóban egy csomó szingli pasi! Mind arra vár, hogy egy csoportos utazáson felszedjen valakit!
Ezen mindketten nevettek.
– Talán majd az idegenvezető… – jegyezte meg Réka kacsintva. – Láttam már ilyet a filmekben.
– Az idegenvezetőnk nő lesz, szóval ne reménykedj. Nem is ezért megyek. Egyszerűen ki akarom magam próbálni. Tudni szeretném, elboldogulok-e egyedül és Lisszabon is érdekel.
– Bátor vagy! Én nem mernék – jegyezte meg a barátnő és jobbnak érezte tovább nem feszegetni a témát.
Aki busszal utazik Lisszabonba az vagy hős, vagy komplett idióta, gondolta Hajni, bár tudta előre, hogy nem lesz könnyű. Két nap Párizsban azonban azonnal elhessegette a rosszkedvét, amelyet utastársai és a kényelmetlen ülések okoztak. Lábát nem tudta már hová tenni, mert egy idő után mindenhogy fájt a térde.
És még én akarom kipróbálni magam, gondolta mérgesen.
Ám Lisszabon a maga barátságos nyüzsgésével egyszeriben elsöpörte bosszúságát. Az idegenvezető este hatkor szélnek eresztette a csapatot, miután egy kis panzióban elfoglalták szálláshelyüket. Nem bírt nyugton maradni, hívta a város. Az jutott eszébe, ahogy nekivágott az utcáknak, hogy ez a város illatos. És valóban mintha minden narancsfelhőben úszott volna némi túlzással. A kacskaringós utcákon bóklászva többször eszébe jutott Réka, aki szerint kirabolhatják. Eltévedni biztosan nem fog, ezt tudta, hiszen azért van a telefon, hogy segítsen. Másfél órás lófrálás után úgy huppant le egy hangulatos teraszra a leanderfák tövében, mint aki egy életre kigyalogolta magát. Pedig csak a csinos szandál tette tönkre a sétát.
Ebben a városban minden fénylett. A nap sugarai átvilágították még a legporosabb ablakokat is. A leandereket fává alakították, és csodálatosan terpeszkedtek szinte minden ház udvarán, de az utcákon is lépten-nyomon.
Kért egy limonádét, kifizette és engedte, hogy sajgó lábfeje megnyugodjon. Az asztaloknál szinte mindenki mosolygott. Nyár volt, szabadság és öröm. Valahogy ezek a mosolyok mégis mások voltak, mint otthon. Ott még akkor sem mert senki igazán felszabadult lenni, amikor nyaralni ment. Legalábbis ő ezt tapasztalta.
Három év. Kezdett magára találni és ennek tudata örömmel töltötte el. Úgy látszik, van élet férfiak nélkül is, mosolyodott el. A tökéletes pillanat azonban tovaszállt, amikor rádöbbent, hogy vissza kell érni a panzióba, ha nem akar lemaradni a vacsoráról. Felpattant és sietősre vette lépteit. Kétsaroknyira a céltól, elégedetten konstatálta, hogy telefon nélkül is visszatalált.
Ez igaz is volt, csak épp a telefonja nem volt nála. Ottfelejtette az asztalon, erre utólag pontosan emlékezett. Nem volt mit tenni, vissza kellett fordulnia. A varázs bosszúsággá alakult, a bosszúság kishitűséggé. Már majdnem elhitte, hogy akkorát változott, amekkorát talán nem is lehet negyvenhat évesen.
A kis kávézóban még többen voltak, mint amikor eljött. Áramlott a tömeg, a bejárattól nem messze egy hosszú hajú, szakállas srác gitározta Ciao Bellát. Sokan tapssal kísérték. Beleborzongott az élet adta apró örömbe.
Az ő asztalánál ketten ültek, két idősebb nő, nem értették mit akar. Aztán ingatták a fejüket. Megkérdezte a pultnál, de ott se adta le senki. A telefon, amely felért egy komplett élettel, hiszen mindent benne tárolt, eltűnt. Majdnem sírva fakadt, amikor a laptopjából felnézett egy férfi. Elmosolyodott és felugrott.
Portugálul hadart valamit, majd átnyújtotta neki a készüléket. Hajni úgy érezte, mondhat bármit, tőle még a csillagokat is zöldnek hazudhatja az égen, neki mindegy volt, amikor meglátta, hogy ott a készülék a kezében. Legszívesebben a nyakába ugrott volna. A napbarnított férfi, vászonnadrágjában, mokaszinjában, őszes hajával nagyon tetszett neki. Nem filmsztárosan szép férfi volt, hanem mindennapian az.
Angolul megköszönte és annyit hozzátett, hogy nagyon hálás. A férfi nevetős szemekkel bólintott, majd visszaült a székére. Hajni magához szorította a készüléket és hálát adott a mindenhatónak. Még egy pillantást vetett a becsületes megtalálóra, aki valószínűleg véletlenül vette észre feledékenységét.
Megfordult és már nem sietve elindult visszafelé. A vacsora az vacsora, letett róla. A nap narancsköpenybe burkolta a házakat, és ettől a város azon része olyan lett, mint egy mesebeli aranybirodalom.
Nem volt igaza Rékának, lám, nemhogy nem támadták meg, hogy kirabolják, még vissza is kapta, amit elhagyott. Szebb az élet, mintsem reméljük, nyugtázta boldogan addig a pillanatig, amíg nem bicsaklott félre a lába. Szandálja pántja akkor adta meg magát. A lendülettől kilépett belőle és váratlan mozdulattal nekiesett a falnak. Azaz majdnem, mert valaki fél kézzel megtartotta. Ijesztő volt a mozdulat, mert egy ismeretlen érintése mindig az. A filmekben ilyenkor egy sármos lovag áll a pórul járt mellett, de nem ez történt. Egy apuka kapta el, aki valamit magyarázott arról, hogy kis híján letarolta a gyerekét, és máskor figyeljen jobban. Csodás, gondolta és elnézést kért. Legközelebb, majd ügyel a szandálja szakadásának minden egyes momentumára.
Fellélegzett, amikor meglátta a cseréptetős kis sárga épületet. Felsietett a lépcsőn, mezítláb és az ágy mellé hajította a lábbelit.
Másnap reggel úgy döntött, hogy míg a többiek strandolni mennek, ő nyakába veszi a várost, de már tornacipőben és megpróbál minden egyes oszlopot, kapualjat, erkélyt megjegyezni, mert minden, minden olyan varázslatosan gyönyörű volt, hogy alig tudott betelni vele. Az idegenvezető sok szerencsét kívánt neki és még pár embernek, akik nem akartak a strandon ejtőzni.
Még kért egy második kávét, majd nekivágott. Nem sietett, nem akart mindent lefotózni.
Következő rész:
fotó: Pinterest
